|
Szerkesztői
előszó:
Tekintettel arra, hogy klubunk
szívügyének tekinti a magyar, ezen
belül is a dokumentum- filmekkel való
foglalkozást, úgy véljük,
fontos és a tisztánlátást
segítő lehet az az interjú, melyet Dr. Buglya
Sándor, a Dunatáj
Alapítvány vezetője bocsájtott a
rendelkezésünkre. Az írás az
Erdélyben szerkesztett Filmtett nevet viselő szakmai lapban
jelent meg, annak 2007januári
számában, riporter Tóth Orsolya.
Ezúton is köszönjük Buglya
Sándor szíves
hozzájárulását!
Az
Alapítványról szólva
megjegyezzük, hogy az az egyik legnagyobb és
legjelentősebb magyar dokumentum-műhely; mely több, mint egy
évtizede készít filmeket a
Kárpát-medence egész
területén. 2007-es őszi blokkunkban több
filmjük szerepel, melyek alkotóit is klubunkba
várjuk. (lásd programfüzet)
Miből él a magyar
dokumentumfilm?
Magyarországi
Filmtörvény
dokumentumfilmes szemmel
Interjú Buglya Sándor filmrendezővel
Tóth
Orsolya riportja
Buglya
Sándor a Dunatáj
Alapítvány vezetője, maga is aktív
dokumentumfilmes alkotó és tanár a
kolozsvári EMTE-Sapientia Fotó, Film,
Média szakán. „Tizen
valahány éve vagyok producer, nem akartam az
lenni. Mint stúdióvezető-helyettes voltam olyan
helyzetben, hogy a szakma átalakulásakor, a
központi pénzelosztás
megszűnése után az első
pályázatokat meg kellett
írni.”
Milyen volt a
filmfinanszírozás a
rendszerváltás előtt Magyarországon?
1990 előtt egy központi finanszírozási
rendszer a működött. A minisztériumban
létezett egy filmfőigazgatóság
és az osztotta el a
filmkészítésre szánt
pénzt. A háborút követően a
szakma többször
átstrukturálódott, hol két
játékfilmstúdió volt, hol
négy. Legutóbb, a dokumentaristákat is
számolva, összesen kilenc műhely
működött a Filmgyárban (MAFILM)
– tehát a szerkezet időről időre
változott, de a pénzelosztás mindig
központi volt. Én a nyolcvanas évek
második felétől
stúdióvezető-helyettesként dolgoztam.
A minisztériumtól megkapott keretet osztottuk
tovább konkrét filmekre. A
stúdión belül
témapályázatot hirdettünk,
amire az alkotók forgatókönyvekkel,
szinopszisokkal pályáztak.
Eldöntöttük, hogy a beérkezett
pályázatokból melyiket
támogatjuk, de a döntést a
főigazgatóságnak jóvá
kellett hagyni. Voltak persze filmek, amelyek végül
nem készültek el. A dokumentumfilmben nem ritka
dolog, hogy a valóság nem úgy
működik, ahogy az alkotó elképzeli
és nem sikerül alkotássá
formálni – ilyenkor ez lett az
úgynevezett tűrt selejt. Amikor már
szétesőben volt a politikai rendszer, nagyobb
mértékű szabadságot kaptunk a
döntéseknél, csakhogy ekkor
már a filmes szakma is bomladozott. A filmgyárnak
igen jelentős adósága gyűlt össze, majd
nem sokkal a rendszerváltás után
több korábbi részét fel is
számolták (pl. MOVI – Magyar Mozi
és Videofilm Gyár). A műhelyek nagyobb
része még vegetált egy darabig, majd
szétszéledtek az alkotók és
a szakalkalmazotti gárda. Ezzel a szakmát
máig tartóan súlyos
veszteség érte.
Hogyan hatott a filmgyár
megszűnése a
játékfilm- és a
dokumentumfilm-készítésre?
A rendszerváltással az addigi
filmfinanszírozó rendszer egy csapásra
összeomlott. Éppen egy filmfesztivál
megnyitóján hangzottak el először a
kemény mondatok: Nem kell
Film-főigazgatóság, nem kell központi
pénzelosztás. A minisztériumban
gyorsan elsorvadt az irányító
apparátus, amelyik egyébként a
cenzúrát is gyakorolta. Egy
alapítványi elosztási rendszer
jött létre, amelyben
pályázatok útján lehetett
filmköltségvetési
támogatáshoz jutni. A szakma
kezdeményezésére
létrejött a Magyar Mozgókép
Alapítványt (MMA) – megelőzve a
szomszédos országokat.
Húszegynéhány szervezet voksolt az
alapítványi forma mellett. Ez úgy
indult, mint egy „szakmai parlament”, ami furcsa
képződmény, hiszen ha
alapítványt hozunk létre, nem
lehetünk a kedvezményezettjei – ennyiben
ellenkezik az alapítványi
törvénnyel. Ebben hamarosan
történt egyébként
változás, az
alapítványból
közalapítvány lett. Ez magasabb
kategória. Alapítványt
bárki létrehozhat, de
közalapítványt csak
önkormányzat vagy parlament. Így a
közpénzek, amiket a Magyar
Mozgókép
Közalapítvány (MMKA)
számára az éves
költségvetésben
megítél a parlament, szigorú
pályázati rendszerben kerülnek
elosztásra. Fölmerült az
összeférhetetlenség
problémája is. Érdekes
kérdés, vegyünk csak egyetlen
szempontot: ha kurátornak csupa független embert
kérünk föl, akik nem ismerik a
szakmát, akkor
kívülállók döntenek
olyan fontos kérdésekben, amelyekben a filmes
társadalom legmélyebb ismerete volna
szükséges. Ha viszont a filmes szakmában
hangadó személyeket kérünk
föl, azok emiatt nem pályázhatnak.
Tehát olyan szakembereket kell megválasztani,
akik a mandátumuk idejére lemondanak a
saját pályázati jogukról.
Viszont tudjuk, hogy a filmkészítés
hosszú átfutású, a
jó szakemberek keresztbe-kasul dolgoznak egymás
munkáiban, és az alkotóktól
egyébként is nehéz elvárni,
hogy pár évig ne
készítsenek filmet. Ilyen
anomáliák ellenére mégis
működik a rendszer, a viták azonban mindig
megújulnak.
A rendszerváltást követően a
szakmában uralkodó fejetlenségnek a
filmszakmai kerekasztal vetett véget, amely hosszan
dolgozott a filmtörvény
előkészítésén.
Kormányzat és szakma között
folyt a vita, amíg 2004. április 1-jén
életbe lépett a filmtörvény.
A szakma igénye az volt, hogy a törvény
biztonságot hozzon a finanszírozási
rendszerbe, de a támogatás mindenkori
mértékét természetesen nem
lehetett meghatározni. Az évről évre a
költségvetés
függvényében változik.
Hogyan szerveződik a mai
dokumentumfilm-támogatási rendszer?
Az alapítványi szisztéma
attól is érdekes, hogy nem csak egy helyről lehet
pénzt kapni, hanem egyfajta több lábon
állás kezdett kialakulni. Megszületett
például a Magyar Történelmi
Filmalapítvány (MTFA). Az ötletet
többek között az adta, hogy a nyolcvanas
években a magyar dokumentumfilmeknek nagy szerepük
volt a rendszerváltás
előkészítésében. Ez egyenes
következménye annak, hogy az irattárak,
a titkos archívumok még zárva voltak,
a történészek nem kutathattak szabadon,
viszont a filmesek megtalálták a
tanúkat, az egykori szenvedő alanyokat. A
bebörtönzöttek még
éltek és már meg mertek
szólalni a kamera előtt. Viszont az MTFA - úgy
hírlik - a végóráit
éli, mivel beolvasztják a Magyar
Mozgókép
Közalapítványba. Nem csak a
támogatás összege csökkenhet
így, hanem a pénzosztást
befolyásoló
ízlésvilág is szűkül.
Hol lehet még a dokumentumfilmekre
pályázni?
Van tehát még az
MTFA, valamint a Magyar Mozgókép
Közalapítvány és a Nemzeti
Kulturális Alapprogram (NKA, amelyik a kulturális
minisztérium mellett, szakmai körökből
választott kurátorokkal működik). Az NKA
a járulékokat osztja el
különböző művészeti
ágakban, így a film területén
a forgalmazásra és bizonyos
mértékig a gyártásra is. A
Mozgókép Szakkollégium egyik fele a
terjesztéssel foglalkozik, a másik a
gyártás
előkészítésével
és az utómunkával. Adott esetben abban
segít, hogy külföldre is
kikerülhessenek filmek, idegen nyelvű kópia
készülhessen. Azzal is foglalkozik, hogy
értékes magyar filmek, akár
dokumentumfilmek is eljuthassanak az iskolákba. Ezek miatt
fontos számunkra az NKA működése, a baj
csak az, hogy viszonylag kevés pénzből
gazdálkodik, és a gyártási
folyamatot nem tudja támogatni. Amikor én voltam
kurátor négy évig, akkor
született a döntés, hogy inkább
olyan területeket támogassunk, amelyeket
máshol elhanyagolnak – és ilyen a
filmek előkészítése, vagy
utóéletének gondozása, ami
dokumentumfilmnél különösen nagy
jelentőségű. Pályázni lehet
még az Országos Rádió
és Televízió
Testületnél (ORTT), amelyik nagyobb összeg
fölött rendelkezik. Hozzájuk fut be
például a televíziók
csatorna díja, ők szabják ki a
büntetéseket, ha a televíziók
megszegik a médiatörvény
előírásait. Ezeknek az összegeknek az
újraelosztása is pályázati
úton történik. Első sorban
televíziós művek
készítését
támogatják. Mivel a dokumentumfilmek szinte
kizárólag a televíziókban
kerülhetnek közönség
elé, így jelentős mennyiségű mű
születik ezen az úton is. Amíg nem
voltunk EU-tagok addig voltak PHARE pályázatok.
Fele pénz Brüsszelből, a másik fele
Budapestről származott. Több alkalommal nyert
projekt támogatást a Dunatáj műhelye
is. Később más EU-s
pályázatok jöttek be, az EURIMAGE
és a MÉDIA programok, amik ma is
működnek. Több szervezet támogatott
alkalomszerűen, vagy több kevesebb rendszerességgel
filmkészítést,
például az Illés
Közalapítvány, vagy a
Szülőföld Alap, olykor egyes
minisztériumok.
Ki állítja össze ezeket
a
pályázatokat?
A kis országok, beleértve
Magyarországot is, nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy
képesek lennének például a
magán szférából a
filmművészetet támogatni, amit mondjuk Amerika
meg tud tenni, ahol nagy tőke mozog a filmipar
területén. Nálunk a producerek nem
rendelkeznek jelentős pénzzel, mint ott. Mint
említettem a stúdióvezetők tanultak
meg először pályázni, és a
korábban viselt felelősség miatt is ők tűntek
alkalmasnak arra, hogy a produkciókat
eredményesen tudják vezetni. Ma gyakorlatilag
abból áll a producerek
tevékenysége, hogy rajtuk keresztül
pályáznak a filmek alkotói. A rendező
alkotóként, a producer pedig az anyagi
felelősséget vállalva együtt
pályázik. Európai
sajátosság, hogy egyik fél sem
„rúghatja ki” a másikat. Az
amerikai producer két pillanat alatt leválthatja
a rendezőt és egy másikat bíz meg a
folytatással.
Előfordul, hogy egy televízió beszáll
a költségvetésbe, vagy
koprodukciós partnerséget vállal
– ez inkább
játékfilmeknél fordul elő. A
dokumentumfilmek esetében általában
előre megváltja a sugárzást, aminek
természetesen örül a produkció,
hiszen annyival többet költhetnek
például a forgatásra. Viszont amikor
sugárzásra kerül a mű, a szerző akkor
veszi észre, hogy egy fillér jogdíjat
sem kap, hiszen az a filmbe beépült.
Mekkora
összegből gazdálkodhat a magyar
filmgyártás egy évben és
mennyiből dolgozik egy produkció?
Az
országgyűlés dönti el, hogy mennyit ad.
2004-ben a támogatási keret 4,6
milliárd forint volt, 2005-ben 6,2. Ez az, amit az MMKA oszt
tovább. A dokumentumfilm a szegény rokon, ahol a
normatív támogatás még
mindig csak születőben van, bár a
filmtörvény konkrétan
előírja. A szakma
támogatását a
törvény iránymutatásaival is
segíti, de jelentősebb lépés, hogy
adókedvezménnyel jutalmazza azokat, akik a
közvetlen úton kapott
közpénzeken kívül,
közvetett formában támogatják
a filmek készítését. Ha egy
bizonyos cég a film teljes
költségvetésének 20
%-áig nyújt támogatást,
akkor jelentős adókedvezményben
részesül. 2006-ban egy átlagos magyar
játékfilm
községvetése 200 millió
forint volt – nem kis pénzről van tehát
szó. A dokumentumfilm természetesen
ennél jóval szerényebb
összegből készül. A szakmai konszenzus kb.
egy játékfilm összegét
szánja a dokumentumfilm műfaj művelőinek. Egy
dokumentumfilm, függően a feladat
nagyságától, átlagban 2-5
millió forintból készül. A
költségvetés összege sokszor
több helyről jön össze.
A filmtörvény életre hívta a
Magyar Filmirodát. Aki közpénzt szeretne
kapni, annak kötelező itt regisztráltatnia
magát. Ez egyfajta biztonságot jelent az
ellenőrzés számára. Az iroda adja ki
az igazolást a szponzorok
adókedvezményéhez. Itt
történik a filmek korhatár szerinti
besorolása a kiskorúak
védelmében. Külön
bizottságot működtet az iroda a
különböző filmszakmai források,
pályázatok, rendezvények
koordinálására.
Furcsa helyzetben vannak a dokumentumfilm-készítő
műhelyek. Aki dokumentumfilmek
készítéséből
kíván megélni, annak egy ORTT-s
pályázat esetén 20% - 33%
önrészt kell vállalnia. Az
összeg, amit a film végleges
elkészülte előtt megkaphat a produkció,
legfeljebb 80%-a lehet a megítélt
összegnek. 20% mindenképp utólag
kerül kifizetésre. El kell költeni a
költségvetés 100 %-át az
elszámoláshoz, vagyis jelentős
forgótőkére lenne szükség,
hogy kölcsönök nélkül
elkészülhessen a film. A közvetett
támogatás összegét is előre
el kell költeni, hogy a Filmiroda kiadja az
igazolást a támogató
intézménynek az
adókedvezmény
érvényesítéséhez.
Csak ezek után adja oda a pénzt a
támogató. Vagyis erre is a
hiányzó forgótőke a fedezet. De
ugyanez a helyzet az általános forgalmi
adóval is. Az ÁFA egységesen 20%, ami
csak az év végén kerül
visszatérítésre, tehát a
gyártó műhelynek meg kell előlegeznie az
összeget. A film
költségvetésének kb.
50%-ával előre kellene rendelkezni. Ez lehetne a
stúdiók biztonsága, de mivel
forgótőke nem létezik, nagy hiánnyal
indul minden film. Az alkotók
„kölcsönzik”
honoráriumuk jelentős részét a
produkcióhoz. Tehát fizetnek azért,
hogy profiként filmet készíthessenek.
Az önrészben máig nem sikerült
érvényesíteni a jelentős
értékű szellemi apportot, ami az
előkészítés folyamán
keletkezett. A folyamatkövető dokumentumfilmek
évekig készülnek, és nincs
forgótőke, sem olyan pályázati
rendszer, amelyik ezt támogatná. A
dokumentumfilmesek egy része valamelyik
televízióban dolgozik a
megélhetésért. Sokan
megszállottként, egy későbbi anyagi
támogatás reményében
saját erőből forgatják filmjüket. Ehhez
igyekeznek saját technikát beszerezni. Nem
véletlen, hogy a legtöbb alkotó
editálót szerel föl otthon,
saját kamerával és
gépkocsival rendelkezik, és filmjét a
lehető legkisebb vissza nem térülő
befektetésből készíti. A
Dunatáj Alapítványban az
elmúlt 12 év alatt majd
háromszáz hosszú dokumentumfilm
született
minimális költségvetéssel.
Ehhez mindenképpen az alkotók
megszállottságára volt
szükség.
Mi alapján osztja el a
keretösszeget a
kuratórium, hogyan működik a rendszer?
A pályázatok egyre nagyobb
adminisztrációt követelnek, ami komoly
infrastruktúrát feltételez a
műhelyeknél. A szelektív
támogatás keretében a terv
minősége a döntő, és ez a
pénz a produkcióé. A műhelyek
működtetésére a fel nem
osztható költséghányad
(rezsi) szolgál, aminek az összege az
alulfinanszírozás miatt egyre csökkent,
sőt olykor el is apadt. A normatív
támogatás elvileg segítené
a sikeres műhely fenntartását, de még
nem sikerült beindítani. A fesztiváli
szereplések, televíziós
bemutatók, díjak alapján lehet ezt a
támogatási formát
érvényesíteni. Mivel
műhelytámogatás nincs,
forgótőkét egyik csapat sem tud
összegyűjteni, a filmek ab ovo alulfinanszírozottak
maradnak. Már a pályázat
megírásakor nagyon óvatosan saccoljuk
meg az összeget, mert könnyebben kapunk kisebb
támogatást. Állandó dilemma
a kuratóriumoknál, hogy kevés filmet
támogassanak-e bőkezűbben, vagy sok filmet
szerényebben. Ha keveset támogatnak
jól, az még nem biztosíték
arra, hogy jobb filmek készülnek. Ha
többet támogatnak kevesebb pénzzel,
még mindig van esély, hogy máshonnan
kipótoljuk a költségvetést,
és akár több jó film is
születhet.
Melyek a 2004-es magyar
filmtörvény alapelvei?
A
törvény alapvetése, hogy a magyar
filmművészet érték és
támogatandó. Korcsoportra, műfajokra,
alkotói törekvésekre való
megkülönböztetés
nélkül, a szakmai szempontok
figyelembevételével, az
esélyegyenlőség elve alapján kell a
közpénzeket elosztani. A szelektív
támogatás a beküldött
pályázatok között osztja el a
keretet. A normatív támogatás, a
működő műhelyek
teljesítményét méri
és az alapján támogat. A harmadik egy
strukturális támogatás, ami a szakma
életben tartásához fontos
és lehetőség van egyedi
támogatásra is. Támogatja a filmvagyon
megőrzését, kezelését a
Nemzeti Filmintézet keretein belül.
Külön foglalkozik a koprodukciókkal,
meghatározza, hogy meddig tekinthető egy film magyar, vagy
magyar részvételű alkotásnak. A
filmtörvény nem csak a szempontokat adja meg, hanem
pontrendszert állít fel. Pontot ér, ha
a rendező, a forgatókönyvíró,
a zeneszerző magyar az alkotói oldalról. Pontot
érnek a magyar művészeti és technikai
munkatársak, illetve az is számít,
hogy Magyarországon történik-e a
forgatás és az utómunka. Minden
országnak érdeke, hogy amennyi pénzzel
egy koprodukcióba beszáll, azt lehetőleg
nála költsék el.
Egyébként a
filmkészítés
támogatása több szakaszban
lehetséges: ilyen a filmterv fejlesztés
– a forgatókönyv
megírására vagy a
filmgyártás
előkészítésére,
továbbá magára a
gyártásra kapható
támogatás. A gyártás
után a forgalmazás, filmterjesztés is
támogatható, de külön
kategória a
filmkópia-felújítás vagy az
archiválás, a mozgóképi
kutatás és képzés is
– ez utóbbira például
külön kuratórium működik. A
mozgóképszakmai rendezvények
szervezése, vagy a rendezvényeken való
részvétel, tehát utaztatás
a fesztiválokra, hazai fesztiválok
szervezése, a mozgóképes
kiadványok támogatása,
különböző szakkönyvek
kiadása mind-mind támogatandó. Az
infrastrukturális fejlesztésre a szakmai
intézményeknek, a gyártó
műhelyeknek és a moziknak egyaránt
szüksége van.
Mire lehet
számítani a közeljövőben a
magyar dokumentumfilm-finanszírozás
terén?
A
dokumentumfilm-finanszírozás
jelenlegi állapota igen sok kérdőjelet hordoz. A
Magyar Filmszemlén évente 200 dokumentumfilm
kerül nevezésre, amiből, ha szigorú
vagyok, elég sok a televíziós jellegű,
tehát a napi adáshoz közel
álló alkotás, de ezek
között is sok értékes munka
található. Legutóbb azt
kértük, hogy az előzsűrin
„megbukott” filmek is kerüljenek be az
éves fesztiváli katalógusba, hiszen
egy film, amelyik ilyen módon nem dokumentált,
szinte elvész az utókor
számára. Lemegy a tévében
és elfelejtik. A nemzeti filmarchívum
gondozásában megjelenő
filmévkönyvbe belekerül ugyan, de az főleg
a szakmának szól.
Németországban, vagy Ausztriában
például minden tartománynak van
saját filmfinanszírozói rendszere.
Emellett vannak központi források is, ami nagyobb
biztonságot ad a szakmának. A dokumentumfilm, a
maga változó művészi
színvonalával is mindig betölti a
társadalom önismeretének
szerepét. A dokumentumfilm életben
maradásához a több
forrásból való
finanszírozást fenn kellene tartani, mert
így marad demokratikus. Így van esélye
egy valamely kuratórium által
esélytelennek ítélt mű
megszületésének is.
A törvény támogatandónak
jelöli a határainkon túli magyar
filmkészítést is. Az EU-ba
való belépés az erdélyi
filmfinanszírozással kapcsolatban új
gondolkozást indít majd el.
Valószínűnek tartom, hogy az a fajta
forrongás, átalakulás, ami a magyar
filmszakmát érintette, majd a
filmtörvényben csúcsosodott ki,
és ma már egy bizonyos biztonságot
jelent, valamilyen formában Erdélyben is le fog
játszódni.
vissza a cikkekhez
|
|