Kerekasztal-beszélgetés a szabadidõ-programok szervezésére meghirdetett KOMA XL. pályázatrõl

Szerkesztett változat megjelent az Új Pedagógiai Szemle 2002. decemberi számában

A kerekasztal-beszélgetés résztvevõi: Farkas Edit és Ludassy György a budapesti Petõfi Sándor Gimnázium tanárai, Makkainé File Edit a kosdi Arany János Általános Iskola tanára, Albert Lászlóné, a zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Fõiskola Gyakorló Általános Iskolájának és Gimnáziumának vezetõje és Szucsik Ágnes, Egerbõl, aki a Fõvárosi Oktatástechnológiai Központ programját képviseli. A beszélgetést Pásztor Júlia vezette.

            Programok leírása:

Szucsik Ágnes: Tanórán kívüli programokkal és neveléssel foglalkozó, az ország különbözõ középiskoláiban tanító nyolc kollega állították össze a pályázati anyagot, abból a megfontolásból, hogy szabadidõs tevékenységek szervezését segítõ módszertani anyag valamikor a hetvenes években jelent meg utoljára „A megvalósítás útján” címmel. Szabadidõ szervezõket segítõ módszertani szakanyagot kívánunk összeállítani a KOMA által nyújtott támogatás segítségével. Az elkészítendõ anyag két részbõl áll: egyrészt a gyakorlati tudnivalókat tartalmazó szakanyagot frissítjük fel, ami a tanórán kívüli nevelés teljes körét lefedi, ilyen a szakköri napló, a törvényi ismertetõ, a munkatervi minták, az iskola nevelési tervében megjelenõ szabadidõ-szervezési tervek. A másik rész segédanyagot foglal magába, így mûsorok, rendezvények konkrét forgatókönyveit, és ajánló bibliográfiát talál az érdeklõdõ kollega, amelyet felhasználhat, ha saját programot akar elkészíteni. Azért tartjuk hiánypótlónak és korszerûnek ezt a munkát, mert az elõbb említett kiadvány is és az utána megjelentek is inkább csak mûsorterveket és -programokat tartalmaztak, de ilyen átfogó jellegû kiadvány már jó néhány évtizede nem jelent meg. Miután sem megyei, sem országos szinten nem épültek ki még olyan módszertani segédközpontok, amelyek segíteni hivatottak a kollegák munkáját, úgy gondoljuk, hogy aktuális a vállalt feladatunk.

Farkas Edit: Már mûködtek szabadidõ-programok az iskolánkban, amikor Ludasi György kollegámmal létrehoztunk egy filmklubot. Hogy miért? A válasz – különösen a tapasztalatok tükrében – kézenfekvõnek tûnik. A Petõfi Gimnázium egy átlagos mutatókkal bíró elsõ kerületi intézmény, ahová diákjaink Budapest szinte valamennyi kerületébõl, az elõvárosokból és vidékrõl is érkeznek. Már évek óta tanúi vagyunk annak a jelenségnek - és gondolom, ezzel nem vagyunk egyedül -, hogy gyermekeink értéktelen dolgokkal, felületes módon töltik el szabadidejük jelentõs részét. Sokan közülük céltalanul kallódnak, divatos, igénytelen, könnyed idõtöltésre csábító, világszerte ható áramlatoknak hódolnak, amelyeket mind a tévé, mind a bulvársajtó, mind az aluljáró-irodalom oly tetszetõsen és hatásosan tálal fel nekik. Nem feltétlenül a fiatalok zömérõl beszélek, de mindenképp egy jelentékeny rétegrõl, amely kulturálisan igénytelenebb, amelynek a szocializációja is problematikusabb, ugyanakkor a véleményét erõteljesen hangoztatja. Mellettük ott találjuk az igényes diákokat is, s nekik is kell közösségi programokat ajánlanunk az iskolán kívül. Ha a kor tendenciáit nem is tudjuk megfordítani és diákjainkat egy csapásra a klasszikus kultúra felé irányítani, megpróbálunk erényt kovácsolni a negatívumokból - „vizuális ellenkultúrát” kínálunk a silányság ellenében: arra törekszünk, hogy értékhordozóvá formáljuk azt az idõt, amit a fiatalok amúgy is a tévé elõtt ülve töltenek el. A filmklub címéül választott „Láss, ne csak nézz!” felszólítás szimbolikus: színvonalas, erkölcsi, mûvészi és emberi értékeket tolmácsoló képi kultúrával találkozhatnak a gyerekek, mely felismerésekre, újfajta látásmódra ösztönzi õket. Olyan mûveket választunk a klub programjába, amelyek részint az egyetemes és magyar filmmûvészet klasszikusai, részint napjaink kifejezetten a korosztályhoz szóló alkotásai. Ez utóbbiak vetítésétõl azt reméljük, hogy mind többen megnézik a klasszikus filmeket is, és alkalmunk nyílik megbeszélni velük az õket foglalkoztató kérdéseket. Szerencsés körülmény, hogy az iskolával szemben található a Tabán mozi: itt zajlanak tehát a vetítéseink, igazi moziban, valóságos mozi-élményt kínálunk a résztvevõknek. A filmek elõtt röviden bemutatjuk az alkotókat, szempontokat ajánlunk a mûvekhez, elmondjuk a fontos háttértudnivalókat. A vetítések után aztán megbeszéljük a filmben felvetett problémákat, segítve ezáltal a fiatalok társadalmi, korosztályi viszonylatokban való tájékozódását, illetve reményeink szerint serkentjük õket a véleményalkotásra és a vitára. Meghallgatjuk õket, õk minket és egymást. Ezeken a mûhely-beszélgetéseken az van jelen, akinek kedve tartja, ideje engedi. Alkalmanként tantestületünk lelkes és önkéntes tagjai is el-eljönnek, ki-ki az általa ismert, kedvelt, netán ajánlott alkotáshoz kapcsolódva. Mindnyájunknak - tanárnak-diáknak egyaránt - nagy élmény, ha egymást új, gyakran a szaktárgyhoz nem feltétlenül kötõdõ szerepben ismerhetjük meg. A KOMA támogatásának köszönhetõen ezekre a vetítésekre, beszélgetésekre a filmszakma kiváló képviselõit is elhívhattuk-hívhatjuk.

Ludassy György: Olyan alkotókat vagy a filmhez értõ szakembereket hívunk meg, akik az adott film mélyebb rétegeit, szempontjait is be tudják mutatni. Fekete Ibolya, Csillag Ádám, Huszárik Kata, Pályi András, Singer Péter esszenciális beszámolókat tartottak, amelyek a nézõk számára még közelebbivé, még hitelesebbé tették az alkotást. A film utáni beszélgetéseknek a sikerén túl azt tartom nagyon fontosnak megemlíteni, hogy a filmélmény miben tér el a videó és televízió által nyújtott képtõl. A moziban vetített film egy celluloidcsíkról másodpercenként 25 kockányi, vászonra kivetített mûalkotás, ami úgy viszonyul a tévébeli filmhez, mint egy eredeti festmény a poszterhez, a reprodukcióhoz. A mozi tükröz, a televízió sugároz. A mozifilm formanyelvi eszközei más szimbólumokkal, más megnyilatkozási formákban, más módon hatnak az emberre, és ezeket próbáljuk feltárni. Nagy élmény számunkra, ha a gyerekek egy következõ filmben már felfedezik azokat az elemeket, amelyekre korábban egy másik film kapcsán mi hívtuk fel a figyelmet. Vagyis megpróbálunk egy kevés szakmaiságot is becsempészni ezekbe a programokba, természetesen anélkül, hogy iskolás módon visszakérdeznénk a „tanultakat”. Hiszen nem elég pusztán nézni a filmet, - ahhoz, hogy értelmezzük a látványt, szükség van bizonyos háttér-információkra is. Ebben a törekvésünkben megerõsít az a tény is, hogy a közelmúltban ugrásszerûen megnõtt a kommunikáció, a média, a filmelmélet, a filmtörténet iránti érdeklõdés, és a programunk pályaorientációt és szakmai fejlõdést is jelenthet a diákok számára. Reményeink szerint a klub mûködése tanulságokkal és tapasztalatokkal szolgál majd a kötelezõ jelleggel bevezetésre kerülõ média tantárgy oktatásához is. Elébe szeretnénk menni a dolgoknak, mozgósítani szeretnénk az alsóbb évfolyamokra járókat, jöjjenek minél többen, hiszen a betervezett csekély óraszám / 2 hetente 1! / aligha lesz elegendõ filmek megtekintésére és elemzésére! Ami szintén problémát jelenthet - és ez elhangzott más fórumokon is -, hogy nehéz beszerezni a minõségi filmeket, akár szabadidõs programok céljából, akár tanórán hasznosítható anyagnak /VHS, DVD/ szánnánk. Sokszor megköti a kezünket a lejárt szerzõi jog, más esetben a hozzáférhetetlen, szinte muzeális kópiák és folytathatnám… Pedig vissza-visszatérni a filmtörténet klasszikusaihoz óriási élmény! Magunk sem hittünk például Chaplin Cirkuszának vagy Orson Welles Aranypolgárának a pozitív fogadtatásában a mai diákok között, s lám mégis ez történt: a hatás fergeteges volt! Ami a közönségünk összetételét, motiváltságát illeti, az bizony igen sokféle: vannak, akik ilyen irányban tanulnak tovább, és szinte követelik tõlünk a klasszikus filmeket. Vannak, akik a szüleik mély mozi-élményeibõl táplálkozva szeretnének megnézni mûveket, vannak, akik élvezetbõl, a társaság kedvéért jönnek el, és megint mások, akik - miközben alig ütik meg az elégséges szintet egyes közismereti tárgyakból - értékesnek és tehetségesnek tudhatják magukat a klubban való megszólalásukkal, részvételükkel.

Albert Lászlóné: Iskolánkat 1995-ben alapította a Katolikus Fõiskola, építkezõ iskola vagyunk, vagyis 2006-ra leszünk tizenkét évfolyamosak. Ennek következtében kissé másként jelent meg a szabadidõ-szervezésünk. Figyelembe vettük, hogy elemi tagozaton a gyerekek egész napos programban vesznek részt, melynek keretén belül életmód és mentálhigiénés szolgáltatást is kapnak. Községünk 4500 lelket számláló település, ahol a gyerekeket kulturált, tartalmas életmódra neveljük. Szem elõtt tartottuk azt is, hogy a Fõiskola hallgatóinak mintát adjunk a szabadidõ-szervezéshez, hiszen a tanítóképzés tantervébõl ennek a pedagógiai háttere hiányzik, még az oktatáshoz közvetlenül kapcsolódó kiszolgáló tevékenységekre, például a napközire való elméleti és praktikai rákészülés is csak érintõlegesen van jelen. Az iskola hitbeli elveken való alapítása meghatározza azt a hagyományrendszert és kultúrkört, amin nevelési rendszerünk alapszik. Az iskolánkba járó gyerekek több mint 50%-a jön hívõ, vallásos közegbõl, a többi család vagy azért íratja be hozzánk a gyerekét, mert itt reméli megtalálni azt az értékrendet, amely szimpatikus számára, vagy azért mert ez egy kicsiny, gyakorló intézmény, elvileg sok pedagógussal, viszonylag kevés gyerekkel. A társadalom felõl érkezõ igényekre csak úgy tudtunk válaszolni, hogy nem színtiszta katolikus kultúrhagyományokon épülõ programot alakítottunk ki, hanem már az év elején a szabadidõs programok keretén belül egy évkörrel indítottunk, amelyben a „jeles-nap” és a „liturgikus-nap” váltakozó rendszerét dolgoztuk ki. Mivel túl megterhelõ lenne, hogy minden pedagógus megszervezze az osztályában a rendszer minden eseményét, ezért azt a megoldást választottuk, hogy korosztályonként más-más körbe kapcsolódnak bele a gyerekek, és így az elemi iskola befejezéséig minden programban részt vehetnek. Mivel már két ilyen ciklus körbejárt, elmondhatjuk, hogy felépítettünk egy teljes nevelési hatásrendszert, mely a szokásokban, igényekben, kommunikációban, a befogadói és az alkotói magatartásban megfigyelhetõ változások alapján mutatható ki. Alulról építkezõ iskolánk van, ami azt jelenti, hogy elemi oktatással kezdtünk, és ahogy nõnek a gyerekek, úgy alakulnak ki a gimnáziumi osztályaink. Nagy kihívás volt számunkra, hogy az elemi iskolában elért eredményeket megismételjük a gimnáziumi és a felsõ tagozatos csoportokban is. Ha ugyanazon a szervezési, tartalmi elveken haladunk, ugyanazokkal a mechanizmusokkal nem tudjuk megérinteni a nagyobbakat. Újragondoltuk az elemistáknak szánt programjainkat, és az évkörök eseményeit új formában kínáltuk a nagyobbaknak. Meg kellett birkóznunk azzal is, hogy az egész napos programban megkínáljuk a gyerekeket, és nem tudjuk, hogy melyik az a program, amit önként választ, és melyik az, amibe egyszerûen belenõtt az évek folyamán. Elemi szinten az erõs érzelmi kötõdésre alapoztunk, felsõbb tagozaton szembesültünk azzal, hogy az addig jól mûködõ programot elutasítják, és ezer másikat akarnak. És ez bár traumaként is érhetett volna bennünket, de ebben a négyévi munkánk eredményét is igazolódni láttuk. Nagyon jól meg tudták fogalmazni az igényeiket, jól választottak a lehetõségekbõl, amit nem tudtunk felkínálni, ott nagyon jól tudták artikulálni, hogy mi az, ami hiányzik, vagyis az érdeklõdést, a belsõ motivációt jól építettük. Ennek hatására megnéztük, hogy melyek azok a tartalmak, amelyek további érdeklõdésre tarthatnak számot, és, hogy hogyan tudjuk ezekbe beemelni azokat az értékeket, amelyeket mi is fontosnak tartunk, ilyenek a hagyományápolás és hagyományteremtés, akár községirõl, akár iskolairól van szó. Mivel a várban van az iskolánk, egy kissé misztikusnak tûnik a zártságunk, ennek oldására ápolunk olyan hagyományokat, amelyekkel kapcsolódhatunk a község és a többi iskola kulturális életéhez, a gyülekezethez és a fenntartó fõiskolához. Ilyen a Szent Márton-nap, amikor 6-800 ember vesz részt a programjainkon, ahol az együvé tartozás érzését, a polgárosodási elv, vagyis az egymással szóba állni-egymást nem bántani kohéziós erejét tapasztaljuk. A nagy érdeklõdés miatt két részben zajlik, külön a kisiskolásoknak, külön a nagyoknak a Szent Cecília-nap, az õszi koncertadó-zenei ünnep, ahol a befogadói és az alkotói nevelés egyaránt hangsúlyos. Az adventi ünnepkört azért tartjuk fontosnak megrendezni, és erre meghívni a családokat is (az ide járó gyerekek több mint felének három vagy több testvére van), mert ma már ez az ünnep nem a hit jegyében zajlik a legtöbb helyen. A kollegák a sekélyes ünneplést segítenek „feldíszíteni” illatokkal, közös koszorúkészítéssel, beszélgetésekkel, fényekkel, zenével, áldással, hangulattal-keltéssel. A hagyományõrzés mellett, fontos feladatunknak tekintjük a gyerekek kommunikációs technikáinak javítását, ezért mûködtetünk drámapedagógiai csoportokat. Az osztályok informális csoporttá alakulását úgy támogatjuk, hogy évente két-három egész osztályos produkciót várunk el indirekt módon.

            Ezek tematikailag meghatározott produkciók?

Albert Lászlóné: Igen. Lehet mesejáték, karácsonyi tartalmú történet, nem feltétlenül regölés, vagy betlehemi történet, idén például az érzelmeket választották fõ témának. A farsangot sem úgy rendezzük, hogy otthon felöltözik a gyerek valaminek, mi számot aggatunk rá, és azzal jön-megy egész este, hanem az osztályok terveznek egy táncos vagy mozgásos bemutatkozást, amihez a témát, a díszleltet és a jelmezeket is maguk tervezik.

Makkainé File Edit: Sajátosan alakult a mi munkánk is, hiszen kis zsákközségben élünk, a Naszály lábánál, a Duna-kanyarban, ahol nincs átmenõ forgalom. Ilyen élettérben kell közösséget teremtenünk és szabadidõt szerveznünk, amit fel is vállalt az iskola. Vagyis nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnõtteknek is szervez az intézményünk programokat. A Modernizációs Közalapítványhoz már mûködõ programmal pályáztunk. A nagyközösségeket megmozgató eseményeink a pünkösdi falunap, a szüreti felvonulás, az adventi koncertsorozatok, az irodalmi teaház, az általános iskolásoknak szervezettek pedig a népi kézmûves tábor, a hagyományõrzõ programunk, a játszóházi foglalkozások, a lovagi hagyományokat õrzõ események. Az ifjú korosztálynak egy szociálpedagógus és egy mozgásterapeuta kollega is biztosít, egyrészt a gyerekek igényei szerint összeállított, másrészt újdonságnak számító programokat az ifjúsági klub keretén belül. Ha témák szerint osztályozom a programokat, akkor a hagyományõrzés, -ápolás és -átadás, a közösségteremtés szerepel elsõ helyen, mivel mi hagyományt és ünnepeket is szeretnénk teremteni, hiszen ezek aranyozzák be a hétköznapjainkat, fontos szeletét képezik az életünknek. Az idén programunk egyik kiemelkedõ eseménye az iskola épületének huszonöt éves jubileumi évfordulója, olyan nagyszabású ünnepséget tervezünk, ahol nemcsak az iskola diákjai, hanem más iskolából meghívott profi tánccsoport is fellép, illetve a faluban élõ tehetséges versmondók, zenészeket is megszólítjuk. Mint közösségi iskola, a falu mûvelõdési fóruma is vagyunk, változatos programokat kell kínálnunk, hogy minél többen aktív résztvevõi legyenek a falu kulturális életének, lassú folyamat ez, amit már kisiskolás korban el kell kezdeni építeni, de mi reméljük, hogy ez stabil folyamat lesz. Néhány kollegámmal mi szervezzük már negyedik éve a pünkösdi falunapot is, a felnõtt és ifjú korosztálynak, nõknek, férfiaknak egyaránt szervezünk programokat.

            Miért érezheti fontosnak a pedagógus ennek a munkának a felvállalását?

Makkainé Szabó Edit: Mivel 1997 óta, anyagi nehézségek miatt nem mûködik a falu kulturális életének színteret biztosító intézmény, és az élettér is nagyon sajátságos, izgalmas dolog a közösségteremtés. Napjaink alkotóinak, nevelõinek legkorszerûbb és legáthatóbb közvetítõ ereje abban a klasszikus magatartásban rejlik, amelynek más hagyományosan tanúi lehetünk évrõl-évre községünkben. Az átadó magatartás igazi pátosza, de még az öröme is kikopott az elmúlt évtizedekbõl. Úgy gondoljuk, hogy mentenünk és raktároznunk kell a pillanatok varázserejét, mely erõsítheti bennünk egy közösséghez való tartozásunk hatékony erjesztõ szálait. Az gondolkodtatott el bennünket és sarkalt arra, hogy kiterjesszük munkánkat, illetve intenzívebben szervezzük az iskolások szabadidõs-programjait, hogy az iskolából már kikerült ifjabb korosztály a buszmegállók padjain kis verebekként felsorakozva tölti el a szabadidejét, mi pedig értelmes elfoglaltságot szerettünk volna nyújtani ehelyett.

Kérem, mondja el néhány szóban, hogy mi történik az említett rendezvényeken.

Makkainé File Edit: A két napos Pünkösdi Falunapok színpompás forgataga szórakoztatja a résztvevõket, van: kézmûves foglalkozás, meseház, sportrendezvény, népdaléneklési verseny, a paraszti kultúra hagyományos eszközeit és anyagait használó csoportos ügyességi verseny, kiállítás. A teaházi program nagy népszerûségnek örvend, drámajátékok, meseházi produkciók, vetélkedõk és zenés irodalmi összeállítások gazdagítják, tervezzük egy iskolagaléria létrehozását is. Az adventi koncertek négy héten át tartanak, melynek során már együtt énekelnek az anyák a lányaikkal, és a különbözõ felekezeteket összefogja a közös ünnepvárás. A Lovagi Hagyományõrzõ Kör a középkori Magyarország magtartó erejét adó lovagrendek szellemi hagyatékából táplálkozik. Éjszakai túráink, bátorságpróbáink a jelek szerint nagy hatékonysággal vonják magukra az akció- és horrorfilmek világán nevelkedett figyelem- és magatartászavaros fiatalok érdeklõdését. Azok a fiatalok, akiknek a támasz, a kapaszkodás úgymond ciki, a barlangi túráinkon egymás kezét keresve haladnak. Az Ifjúsági klubban mûködõ mozgásszínházi csoportunkba 14 éves kortól járhatnak a gyerekek, ahol a vidéki gyerekek számára ez idáig szinte ismeretlen világgal találkozhatnak az érdeklõdõk.

Külföldön a gyerekek és a felnõttek körében divatos szabadidõs programok sikerlistája élén a sport és egészségmegõrzõ tevékenységek vannak. Önök szerint mi az oka, hogy ez a tevékenységtípus még nem nyert olyan nagy teret a szabadidõ-szervezési programokban?

Szucsik Ágnes: A Sportminisztérium által támogatott diáksportkörök, valamelyest eltérnek a mi mûködési szakkörünktõl, ez a fajta tevékenységkör fogalmilag nem tartozik annyira a szabadidõ-szervezés hatáskörében, mint az egyéb, imént említett tevékenységek.

Albert Lászlóné: Inkább az igénykeltés és a motiváltság a célunk, a túrázás is ezt a célt szolgálja, hogyan táplálkozzon, hogyan szervezze a napját, hogy korrekt mentálhigiénés állapotba kerüljön. A sport mind területileg, mind szervezetileg elkülönül az iskolai szabadidõs programoktól. A programok nagy részében megjelenik a mozgás és az egészséges életmódra nevelés. Infrastrukturális lehetõségeink sem nagyon vannak.

Makkainé File Edit: A pályázati programunkban nem szerepel ugyan a sport és egészségmegõrzés, mert nem arra szerettünk volna támogatást kérni, de szerepel a mindennapjainkban. Van egészség- és sportnapunk, ahol a gyerekek kedvük és érdeklõdésük szerint választhatnak sportágat, a program végén pedig az általuk készített salátákat fogyasztják. A napot bajnokságok zárják, a túrázás és a szánkózás is évszaktól függõen napirenden van.

Farkas Edit: Igen jólesõ hallgatni benneteket, a tapasztalataitokat – néha szinte irigykedik az ember! Mert nagy dolog – és ez lenne a kívánatos mindenütt -, ha egy pedagógusközösség minden tagja egységes akarattal, ám a maga inspirációi szerint lép fel a gyerekek programjainak gazdagításáért!

Ludassy György: Annál is inkább, mert a kihívás óriási! Mert mit látunk? Míg az egyik oldalon elsorvadnak, kocsmává és családi házzá alakulnak a hagyományos mozik, megszûnnek a klubhálózatok, addig a másik oldalon egyre nagyobb teret hódít a fogyasztó kinevelését megcélzó propagandisztikus média. S – nem kevés keserûséggel azt is bevallhatjuk -, sikeres a térhódítás, beválik a szisztéma. Nincs tudatos nézõ, élvezõk vannak csupán. A horror-filmet kikölcsönzõ fogyasztó például nincs tisztában a mûfaj sajátosságaival, nem tudja, mit álmodott meg Hitchcock … Ha azonban ismerem a „film nyelvi eszközeit”, képes vagyok egy reklámfilmben is érzékelni a manipulációt, képes vagyok tehát a hatásai ellen is védekezni. Hadd mondjam: ne válasszuk le a szabadidõt az egyéb tevékenységekrõl! Minden pillanatban az életünket éljük - mi is, a gyermekeink, a tanítványaink is -, nincs próbafelvétel, nincs gyakorlás, aztán pedig élet! Döntések vannak. És azt sem gondolnám, hogy nekünk, magyaroknak õrült tempóban hamis trendeket követve kellene masíroznunk valami felé… Mi Európában vagyunk. Elég a magyar filmmûvészetet felhoznunk példának, amelyet a fiatalok alig ismernek, s talán némi averzióval is fogadnak… Mi tudatosan sok magyar alkotást vettünk a programunkba éppen ezért.

Szucsik Ágnes: A tanítási idõ kötelezõ érvényû, a fennmaradó idõben nevelõ erejû programot kínálunk. Azt tartom nagyon fontos felismerésnek, hogy nemcsak a 7-8-os gyereket kell megszólítanunk, hanem a testvérét, sõt a szüleit is. Amint tudjuk, hiányoznak a közösségek, vallási identitás nélkül a családi közösség oly mértékben esett szét, amelyet vagy tudok pici morzsáiban pótolni az iskola keretein belül, és akinek adatik, hogy egy falu vagy egy nagyobb iskola köré rendezze ezeket a programokat, akkor azt meg kell, hogy tegye. És ezzel lehet megelõzni az említett elidegenedést

A régmúltból táplálkoznak a programok nagy része, mert nem tud a mai társadalom olyan életmódbeli programokat kínálni, amit átvehetne az iskola.

Albert Lászlóné: A befogadói magatartás nyitottságot kíván, a kisgyerekkel megértetjük, hogy miért öltöztetjük testünket, lelkünket ünneplõbe az ilyen alkalmakkor. Ha színházba megyünk a legalapvetõbb dolgokat meg kell velük beszélnünk. Ami régen a családban, a kisközösségben, a családi szocializációban a gyerek megkapott, óhatatlanul az iskolára hárult. Ezekre a programokra, például a Varázsfuvola, vagy a Misi Mókus kalandjai bábelõadás megtekintésére rá kell hangolódni, rá kell készülni, ehhez képest egy multiplexes mozi esetében tudja a gyerek, hogy ezzel neki nincs dolga, ugyanaz a hatás éri, egy egyszerû jegyvásárlással rá lehet „hangolódni”. Ugyanez vonatkozik a diszkóra is, mindenki csápol, és azt hiszik, hogy ettõl szabad a személyiségük. Nincs igényformálás. Értékek közvetítése és igények beépítése a mi feladatunk a szabadidõs programok során is.

Szucsik Ágnes: A gimnáziumi szinten már csak szeletekben lehet változtatni, egy tizenéves gyerek /esetében/ ilyen szinten kiépíteni értékrendet, igényszintet már nem lehet.

Farkas Edit: Egyetértek. Ugyanakkor azt is érzékeljük, hogy az utolsó pillanatokban vagyunk, amikor még beleszólhatunk folyamatokba, módosíthatunk, alakíthatunk olyan tényezõket, amelyek mentén a jövõbeli felnõtt értékrendje, szemlélete megszilárdul. A középiskolát követõen pedagógusközösség már nem vigyázza a gyermekeinket, közösségi figyelemben aligha fognak részesülni. A felelõsségünk tehát nem csekély!

Ludassy György: Rengeteg olyan momentum van, amely elszipkázhatja a gyereket az iskola hatása alól. A médiaidõt említem példának: a gyermekeink nap mint nap 5-6 órát ülnek a tv elõtt. Ismeretes, hogyan épül fel a kereskedelmi televíziók mûsorszerkezete: reggel egy kis politika, aztán eljutunk a szappanoperákig. A kíváncsiság hiányzik, az „agy-rágógumi”, a televízió kiöli az emberbõl. Igen nehéz a médiahatások mellett máshogy, másképpen, más értékeket tolmácsolva jelen lenni. Ahhoz, hogy egy-másfél óráig tartó színdarabban, zenemûben, filmben a gyerek felfogja a nyújtott értékeket, megélje azt a szívdobogtató katarzist, ami az elõadással jár, idõ és ráhangolódás kell. Ha õ egyébbel telített - bibliai hasonlattal élve „miszerint a régi kabátot le kell vetni ahhoz, hogy az újat felvehesd” -, akkor a mi „ partizánakcióink” valóban csekély ellenállást jelentenek a média és a számítógép elszívó erejével szemben. Az oktatásnak a társadalmi változások elõtt kellene járnia - ehhez képest ma mögötte jár, csak követni tudja azt, legalábbis a nagyobb településeken. Ezzel szemben másutt, kisebb közösségekben, mint itt is láthattuk, prófétisztikus szerepe van a pedagógusnak.

Albert Lászlóné: A húzó erõket kellene megerõsíteni, és védeni azoktól a terhektõl, melyek kiégéshez vezetnek.

Milyen anyagi, vagy esetleg szervezési nehézségek terhelik a szabadidõs programok mûködtetését?

Makkainé File Edit: A programok szervezésének oroszlánrészét................

Farkas Edit: Egy új dolog elindítása mindig nehéz... Nagyon sok kitartás, hit kell ahhoz, hogy legyõzze az ember az akadályokat: mind a szervezési, technikai, mind az anyagi nehézségeket. És akkor még nem is szóltam a pályázatírás kínjairól, arról, hogy mennyi utánajárás, aprólékos munka elõz meg egy-egy sikeres pályázatot! Ez a mi esetünkben sem volt másként… De a gyerekekbõl mindig lehet erõt meríteni… Megint más kérdés, hogy milyen a helyzete az önkéntes próbálkozásoknak az intézményen belül, a mindennapi munkában. Azt kell mondjuk, nem tud újabb, terjedelmesebb dimenziókba jutni ez a fajta tevékenység – még a támogató környezeti tényezõk ellenére sem - , mert az órakeretek ezt nem teszik lehetõvé: az iskola rendjében sem fér el, a gyerekek túlterheltsége miatt is problémát jelent. Pedig az ilyen munkát végzõ pedagógusok megtartása, munkájuk értékének elismerése fontos lenne, stratégiai kérdés. Hiszen én itt, köztetek is azt érzékeltem, hogy amit teszünk, amit mûvelni próbálunk, az élménypedagógia, az közösségteremtés. Fel kell ismernünk, hogy nem hagyhatjuk alaktalan tömeggé manipulálni önmagunkat és gyerekeinket: a család mellett az iskoláé – ill. nevelési intézményeké - kell maradjon az a társadalmi alapfeladat, hogy felelõsen gondolkodó, identitással bíró embereket bocsássanak ki, akik a maguk mikro- és makro-közösségeiben, a hazájukban és a tágabb világban is tudják, mi a dolguk…Ezeket a problémákat a mi beszélgetésünket meghaladó szinteken kellene továbbgondolni. Hangsúlyozom, nem pusztán tantervi kérdések ezek, hanem komplex stratégiai koncepcióról kellene legyen szó, amelyben a jövendõ emberképérõl, az újabb pedagógusgenerációk képzésérõl, annak súlypontjairól, az oktatás Unióbeli helyzetérõl és ezer másról is állást kellene foglalni…

Albert Lászlóné: Munkánkat nem segíti, hogy egyrészt oktatáspolitikai szinten megfogalmazzák, hogy az Unióhoz való kapcsolódás nyomán milyen oktatási, képzettségi elvárások várhatók (milyen nyitottsággal, igényszinttel, kommunikációs, informatikai és nyelvtudással rendelkezzen a gyerek, folyamatos önfejlesztésre-önmûvelésre, masszív önismeretre, az információs társadalomban való jó tájékozódásra, jó egészségmegõrzésre kell nevelnünk), ugyanakkor mindennap megküzdünk azzal, hogy irdatlan mennyiségû lexikális tartalmat tanítunk, és vagy modulba vagy kerettantervû tartalomba került mindannak a kialakítása, amit az imént felsoroltam. Nem tudunk ebbõl kilépni, mert sem finanszírozás, sem eszközstruktúra nem áll a rendelkezésünkre. Franciaországban, Montpellierben és környékén jártam néhány iskolában, ahol tapasztalhattam, hogy szerdán nincs tanítás. Erre a „szabadnapra” egy teljes intézményhálózatot építettek ki, hatalmas szabadidõ-központokkal, rendkívül sok szabadidõ-szervezõvel, ahol, különbözõ ismereteket és készségeket, például a környezetvédelmi tudnivalókat, ugyanúgy elsajátíthatják szakemberek segítségével, mint a természethez való viszonyt és praktikumokat. Ezekbe az intézményekbe vagy a szülõ viszi el a gyereket, vagy az intézménybõl keresik fel a családot és hívják a programokra. Amikor cserekapcsolataink során az iskolai szabadidõ-sávról érdeklõdtünk a németországi kollegáktól, csak csodálkozva néztek, ugyanis a tanító pedagógusnak nem tartozik a feladatkörébe a tanítási órák utáni programok szervezése, erre külön struktúra van kidolgozva. Mi egységes hatásrendszerben próbálunk hatni a gyerekre, mert a mi feladatunk lett az egész.

Szucsik Ágnes: A tanórák mellett azokat a szabadon felhasználható órakereteket lehet figyelembe venni, amelyek szakköri tevékenységekre fordíthatók. Ennek eredményeként az én iskolámban, ahol 1200 gyerek van, 20-25 szakkört mûködtetnek a kollegák, ami nincs túlfizetve, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi idõt vesz igénybe a szervezés. Az ezen felül szervezett programokat támogatni csak pályázatok és újabb pályázatok útján lehet.

Albert Lászlóné: Sajnos, ez még, illetõleg már nem számít értéknek a külvilág szemében. Még mi is, szerencsére elenyészõ mértékben, tapasztaljuk, hogy a szülõ egy ilyen alkotó foglalkozásba belenézve azt gondolja, hogy ott a gyereke nem tesz semmit, hiszen nem „tanul”. Akkor várható ezeknek a folyamatoknak az eredménye, ha a közmegegyezés, a tömegkommunikáció és egyéb történések is alátámasztják a törekvéseinket, az általunk kínált értékeket felvállalják, addig azonban nehezen beépíthetõk a köztudatba.

Makkainé File Edit: Az utóbbi évtizedekben olyan sok mindent elfelejtettünk, a gyerekek már nem érzik át mélységeiben az érintés erejét, a tekintet varázsát, a figyelmességet és segítõkészséget. A programoknak ezek gyakorlása lenne a célja, hiszen mindenki megtapasztalhatja a kicsik és nagyok együttmûködésének hatásait. Az ember kisugárzása ezektõl az apró „fortélyoktól” függ, és a szeretet ereje tud csak rést törni a zártságunkon, a körülbástyázott életünkön, és csak ezáltal tudunk õszinték lenni, erõt és szeretete sugározni másoknak is. Ancsel Éva írta valahol, hogy az ember olyan lény, aki csak a másik kezébõl, ölébõl képes elfogadni, megszerezni kenyeret, tudást, poharat, mindent. Errõl van szó.

Az a vád éri néha az iskolát, hogy nem elég nyitott a gyerekeket érdeklõ modern zenék, stílusok, foglalatosságok iránt.

Ludassy György: Mibõl indul ki a gyerek esetleg értékzavaros igénye? Én egy felvállalt értékegységet kínálok a gyerekeknek, megmutatom az élet egy szeletét, a mellettem tanító kollega esetleg egy ettõl eltérõt, hiszen az állami iskolákban nincs közös, egyezményes nevelésfilozófia. Ezt csak tovább kuszálja a diákok iskolán kívüli élete. Korábbi iskolámban rendeztünk diszkót is, kiképeztem magam a divatos slágerekbõl, hangulatos, jó bulikat szerveztünk, vagyis lehetett alternatív programokat kínálni. De mára már túlnõtt minket a világ: a fiatal már nem iskolai rendezvényekre jár – bemehet máshová. A játéktermekben fõleg gyerekeket lehet látni, jelenleg körülbelül 25 000 gyerek cselleng Budapesten.

Albert Lászlóné: A minõségbiztosítás kapcsán felmerült kérdések az igényfelmérésrõl, az igények mibenlétérõl és kiszolgálásáról itt is elõjönnek. Alapvetõ feladatnak az elfogadott, deklarált kultúra közvetítését tartom és az e köré szervezõdõ programokat tudom csak hitelesen képviselni.

Makkainé File Edit:......

Szucsik Ágnes: Ha elfogadott igényként próbálnám felvállalni a gyerek programjait, akkor sem tudnám megvalósítani, mert nincsenek meg hozzá azok a technikai és egyéb eszközeim. Azt a fajta „kultúrát”, amely szerint este tizenegykor kezdõdik és hajnali négykor ér véget egy diszkó, az iskola nem tudja, nem alkalmas felvállalni. Viszont rendeztünk olyan több órás vetélkedõt, amelyen 180 gyerek vett rész, és volt benne a sminkversenytõl a palacsintasütésen és a bordásfalmászáson át a szellemi totózásig minden. Ha el tudja érni a szabadidõ-szervezõ, vagy a pedagógus személyén vagy a felkínált programon keresztül, hogy a gyerek bejöjjön az énekkari foglalkozásra, akkor a gitárkísérettel elõadott rockopera mellett, a karácsonyi énekeket is szeretettel fogja énekli.

Farkas Edit: Azt hiszem, muszáj megtalálnunk a közös nyelvet, muszáj megszólítanunk a gyerekeket. Felelõsek vagyunk azért, hogy az árkok mélyülnek-e köztünk - akár generációsak is - vagy magunk mellett tudhatjuk-e õket. Amit a család, a társadalom ma bajként hordoz, azt a mi gyerekeink is hurcolják, és senkivel nem tudják megbeszélni a gondjaikat. Márpedig beszélgetnünk kell a gyerekekkel, mert többet vagyunk velük, mint a saját szüleik! Belelátunk az életükbe, ha figyelünk rájuk! Lehet, hogy egy óvóbb, kisebb közösségben, értõ szemek és fülek mellett megszólíthatóbbak, védettebbek. Ha súlyos gondjaik vannak, azok is jobban megoldódhatnak ott, feltéve, ha ez a környezet képzett, profi segítséget tud adni. A nagyvárosokban akkumulálódnak a gondok, jobban elveszhet az ember – a gyermek, a felnõtt egyaránt - , nagyobb a veszély a személytelenség, a közöny miatt. Ezért lenne jó, ha olyan kis közösségek alakulnának, amelyekben ki-ki megleli a közös hangot és megélheti az együtt-cselekvés sikerét és megtartó erejét. S idestova halaszthatatlan arról is beszélni, hogy a pedagógusoknak lehetõsége, joga legyen – az egzisztenciájuk elvesztése nélkül – pihenõ - töltekezõ idõszakra, amikor – akár 1-2 éven át – az oktató-nevelõ munka más területén dolgoznak vagy tanulnak, regenerálódnak. Mert tudomásul kell venni, hogy a magyar pedagógustársadalom derékhada, vivõereje elfáradt. A kiégést nemcsak a szakirodalomból ismerjük…

Szucsik Ágnes: A tanórán kívüli foglalkozásokon tudod csak a gyereket, mint egyént valóban megismerni és megszólítani, mert ott van rá idõd és lehetõséged. Azok a gyerekek csellengnek, plázáznak, kerülnek játéktermekbe, akiket nem tudunk ily módon sem megszólítani.

Albert Lászlóné: Az összes készségtárgy tanítása, ami kultúraközvetítõ, élményadó, töltekezõ szereppel bír ott is ugyanezek a gondok. Borzasztó nehéz motiválni egy gimnazista gyereket ének-zene, vizuális kultúra órán, hogy valóban befogadó legyen, és érzelmileg ráhangolódjon. Hatalmas távolságot kell átlépni az általa hallgatott zenei élményvilág és az általunk tanítottak között, és csak a felkészült és rátermett a pedagógus tudja ezt megtenni. Ugyanezt egy másvalaki, vagy egy iskolán kívüli esemény pillanatok alatt szétrombolja, vagyis ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy egy óriási hatásmezõben dolgozunk, amelyben ha a jó iskolai hatás nem kap folyamatos megerõsítést, akkor egy ellenhatás kiolthatja a küszködésünk nyomán feléledt szikrákat.

Farkas Edit: Abban bízunk – mert más reményünk nem lehet –, hogy a tizenkét iskolai év után ezeknek a pozitív, megerõsítõ folyamatoknak az eredményeibõl valamennyi beépül a személyiségbe, cselekvési filozófiává, értékrenddé kristályosodik. Abban bízunk, amirõl Sánta Ferenc „Az ötödik pecsét” c. regénye szól vagy, amit Hamvas Béla üzen nekünk: a jó, a magasabb rendû kerekedik felül az emberben. … Ehhez természetesen az kell, amit Ildikó mondott: a rátermett, a felkészült tanár, az egészséges, sugárzó személyiség. … És itt a kör bezárul: mindaddig, amíg a pedagógustársadalom nem örvend sem valóságos köztiszteletnek, sem olyan anyagi megbecsülésnek, amely megengedi, hogy – másodállások, mellékkeresetek nélkül – a pályából éljen valaki – ezt sajnos a külvilág számára imponálóan hangzó béremelés ellenére is el kell mondanunk –, addig irreális hiteles, szakmailag, emberileg magas színvonalon képzett pedagógusokról álmodozni, olyanokról, akikre érdemes odafigyelni…

A mesterré válásban oly fontos önképzõ-fejlesztõ munkát a pedagógusok a szabadidejükben tudják elvégezni. A gyerekek szemszögébõl nézve, a szabadidõ kínálta rekreációs és aktív tevékenységi formák eredményesebbé teszik-e az iskolai tevékenységet?

Albert Lászlóné: A gyerekeknek szükségük van ezekre a tevékenységekre. És ha ehhez pályázatokat hirdetnek meg, akkor ezekre a forrásokra kell támaszkodnunk, mert amúgy az oktatásra, sajnálatra méltóan keveset költ az ország, ez az eszközellátottságunkon is látszik, sok más egyéb mellett. Ha kellõen felszerelt iskolák mûködnének, és a dolgozók is meg lennének fizetve, szakembereket alkalmazhatnánk az egyes feladatokra, és nem a tanítónak kellene egyszemélyben drámapedagógusnak, logopédusnak stb. lenni, akkor a támogatásokat valóban kiemelkedõ szakmai programokat kellene támogatni.

Szucsik Ágnes: A szakiskolai képzésben tanuló egyik diákunk esetét szeretném példaként elmondani, arra hogy egy tanórán kívül szervezett tevékenység kapcsán egy közösségbe beépülõ gyerekre milyen hatással lehet ez a történés. Egy színmûvész és az irodalom szakos kollega által vezetett irodalmi színjátszó körre jött el egy dadogós gyerek. „A néma leventé”-ben a vitéz szerepét osztották rá, és további fõszerepeket is kapott, anélkül, hogy igazán meg kellett volna szólalnia. Másfél év múlva színpadon dadogás nélkül beszélt, színpadon kívül is csak akkor, ha ideges volt. Ezért azt gondolom, hogy segít. Viszont ha egy 1400 fõs iskolában, csak a gyerekek 20%-val tudok foglalkozni valamilyen szakkörön, vagy egyéb szabadidõs programon, miközben pont a mási 80%-nak ugyanolyan, ha nem nagyobb szüksége van rá, akkor további gondok merülnek fel. További pozitív hatását abban látom, hogy a többi tanár diákokról, osztályokról alkotott véleménye is változhat, ha egy programban látják tevékenykedni õket, ez pedig pozitív irányba mozdíthatja a tanórai folyamatokat.

Ludassy György: Mivel még mindig az emberi tényezõ /a tanár személyisége/ a legfontosabb, akkor tudok igazán hatni, ha mesterként tudok jelen lenni az adott folyamatban. A filmklub attól lesz hiteles, ha láncszem tudok lenni a gyerek és a kínált program között, ha valami fele tudatosan tudom irányítani az érdeklõdését. A világ dinamikus és fejlõdik, ennek gátat vetni nem is lehet. De éppen ezért figyelni kell tudnunk arra, amit a múlt jelként hátrahagyott: hogyan tud egy betyár által faragott bot, egész világképével és a természethez való viszony megjelenítésével múzeumi tárgyként is értékhordozó lenni. /A sci-fi-t idézõ, ûrbázis-szerû plazakkal szemben ez segíthet a természettel való kapcsolat megteremtésében./ Minden kultúrának van egy virágkora, amelyet törvényszerûen hanyatlás követ. Mesterség alatt azt értem, hogy ezt a változást is tudjam követni.

Makkainé File Edit: Akár kézmûves, akár drámapedagógiai tevékenységeket végzünk, amelyek szemléletükben, környezettel szembeni igényességükben, kreativitásukban, személyiségükben mindenképp formálják a gyerekeket, de nincs lehetõség a tanórán ezek megvalósítására. Ugyanakkor ezekben a helyzetekben a gyerekek másként is nyilvánulnak meg, mint az órán, másról beszélhetünk, és ezáltal önkéntelenül is olyan információkat tudunk meg a gyerekekrõl, amelyben a segítségnyújtás, a fejlesztés útja és módja is adottá válik.

Albert Lászlóné: Mivel nem tudunk minden tanórán olyan szituációt teremteni, hogy minden gyereket motiváljunk, segítségünkre jöhetnek a szabadidõs foglalkozások. A történelemtanításban nehéz, hogy élménygazdag, esetleg tanterven kívüli, például technikatörténeti kitekintés is biztosítva legyen. Ugyanezen a helyzeten segítendõ, a kollegáim elkezdtek a gyerekekkel közösen egy társadalomépítõ projektet, melynek során dramatizált játékok segítségével a társadalom alapjainak, szerepeinek építésétõl kezdve haladnak a demokratikus intézmények megalkotásáig, úgymond élesben begyakorolva, hogy hogyan lehet egy iskolában diákönkormányzatot mûködtetni, illetõleg hogyan építkezik egy demokratikus társadalom. De ez az élményközpontú, belsõ úton haladó nevelõdés nem tud minden tanítási óra szerves része lenni, nem is rendelkezik minden pedagógus azzal a módszertani kultúrával, hogy ezt megvalósítsa. És mint már említettem, az eszközök is nélkülözhetetlenek ennek kivitelezésében. Másik nagy eredménynek látom, hogy a gyerekek képi vagy kommunikációs önkifejezési technikákat sajátíthatnak el újságszerkesztés, meseírás, alkotás vagy projektvégrehajtás közben, amire a tanórán ugyancsak nincs sok lehetõség. Vagyis inkább azt mondhatjuk, hogy a tanórák és a szabadidõ-programok szerves egységben mûködnek. A szocializációt is jobban segítik, mint a padsorokba ültetés a tanteremben.

Farkas Edit: Két dologról is szeretnék szólni az oktatáshoz való visszacsatolás kapcsán: e pályázat segítségével lehetõségünk van olyan – a diákok számára ingyenes – vetítésekre, melyek kifejezetten tantárgyakhoz, az aktuális tananyaghoz kötõdnek. A munkaközösségekkel egyeztetve választjuk ki hol a történelem-, hol az irodalom-, hol a biológiaórákon feldolgozandó alkotásokat. De ünnepi alkalmat is szerveztünk már filmalkotás köré márciusban, amikor egy teljes évfolyamunk számára vetítettük le Sára Sándor 80 huszár címû filmjét, elõtte meghallgattuk Petõfi gyönyörû versét a Lenkey századról.
Ezeknek igen jó visszhangja volt eddig, hiszen mély, egymást felerõsítõ élményeket jelent együtt film és könyv, lexikális tudás és képi ismeret. A másik tapasztalat – s ezt azt hiszem, kollégám nevében is mondhatom –, milyen nagy élmény nekünk a filmklub vetítéseit követõ elemzõ beszélgetés. A diákok ezúttal nem csak tanári szerepkörben látnak bennünket, hanem olyan embereknek, akik tudásuknál, korukból fakadóan másként látják a filmet, esetleg olyan értékelést, véleményt fogalmaznak meg, amit õk tinédzserként még nem. …. Mi pedig akkor csodálkozunk rájuk, ha õk a film általunk fel nem fedezett elemeire mutatnak rá. A gyerekek kiváló megfigyelõk, a vizuális memóriájuk bámulatos! Ezáltal is mind megtanuljuk, hogy sokszínûek vagyunk - és mégis mind értékesek. Megtapasztaljuk, hogy a jó mûalkotásban semmi sem véletlen, hogy minden összefügg mindennel, nincs önmagában való földrajz és kémia, irodalom és történelem. Azt hiszem, ez a felismerés délelõttönként is, a tanórákon is ráfér mindnyájunkra… És persze a filmklub sem önmagáért van: azt szeretnénk, hogy a gyerekek az életet lássák mûalkotássá szerkesztve, felismerjék benne önmagukat és a problémáikra választ adó, számukra szükséges szeletet kiemeljék. Megrendítõ, konkrét élményeink vannak arról, hogyan hatnak a gyerekekre sorsok, helyzetek / Truffaut 400 csapása például /, és hogy megosztani is szeretnék egymással a látottakat: beszélnek, megszólalnak egymás elõtt, közönsége van a megnyilatkozásaiknak, meg kell formálniuk a gondolataikat. Ez nem kis dolog! Jól tudjuk, milyen hadilábon áll e téren a legtöbb mai fiatal: nemcsak a szóbeli feleletek, felvételi vizsgák mérésekor derülnek ki a fogyatékosságok, de baj van az emberi kapcsolatokkal, a viselkedési kultúrával, a helyesen kódolt emberi beszéddel… Reméljük, elõbb-utóbb egyre több kollégánk tapasztalja meg e tevékenység pozitív kisugárzását, ami nekünk nagyon nagy öröm.

Ludassy György: Az élet és az iskola viszonyában a számítástechnika és a nyelvoktatás tanítását hoznám fel példának. A gyerek unottan ül a nyelvórán, gombokat ütöget szórakozottan a gépen, délután pedig a szülõ komoly összeget ad ki különbözõ tanfolyamokra azért, hogy ugyanazt a gyerek megtanulja, vagy papírt kapjon róla. A mennyiségi, a technikai, a lexikális tudás és az élettel való kapcsolatnak a megteremtése, vagy az örömzenélés, ahogy az elõbb fogalmazott a kolleganõm, ezeknek az összekapcsolása még csak föl sincs vázolva. Ahogy az idõk folyamán az egyes társadalmak pontosan tudták, hogy mit várnak el az iskolából kikerülõ gyerektõl, azaz, hogy pl. katona, pap vagy államférfi legyen. Ma ezek az elvárások nagyon fellazultak, sem humán, sem természettudományos irányba nem mutatnak, nem fér meg köztük a szabadidõ, a kultúra,  a sport,  leginkább csak a jövendõnek vélt karrier „építése”. Nem véletlen a rengeteg bizonytalan fiatal. A sporttal kapcsolatosan említem meg egy friss felmérés eredményét, amely a gimnazisták tüdõ-kapacitásának drasztikus rosszabbodását mutatta. /Ezt sajnos  én is tapasztalom kisebb túrák alkalmával  a diákjaim körében . /

Albert Lászlóné: A nevelõtestületek szocializációs közösségeit elsõsorban a kényszer szakmai közösségek határozzák meg. Az informális, efemer kapcsolatrendszer létrejöttét segítik ezek a szabadidõs tevékenységek, akárcsak a gyerekek esetében.

Ludassy György: A szabadidõs tevékenységek iskolai palettán való megjelenése, valamint minõsége elõreláthatóan fontos beiskolázási szempont is lehet a közeljövõben, hiszen az iskolák- a gimnáziumi, ill. középfokú oktatás kiterjesztésével – versenyezni kényszerülnek majd a diákokért, a szülõk pedig a kínálat függvényében választanak.

vissza a cikkekhez