Szerkesztői előszó:

Sára Sándor rendező volt filmklubunk vendége 2008. március 11-én, a Feldobott kő, valamint a Pergőtűz című dokumentumfilm V. részének, a Hazatérésnek a vetítése alkalmából. Ez utóbbi alkotást műsorterven kívüli, rendkívüli vetítés keretében is láthatták iskolánk diákjai és az érdeklődők. Filmklubunk így kívánt fejet hajtani a 66 évvel ezelőtt, 1942 tavaszán a keleti frontra küldött és megsemmisített II. magyar hadsereg valamennyi hőse - áldozata, túlélője, elszenvedője -, valamint a 75. évében járó Sára Sándor életműve előtt.
Sára Sándornak és munkatársainak oroszlánrésze volt abban, hogy a hivatalos történelemszemlélet ellenében megismerhető lett az is, ahogyan az egyes ember megélte a történelem kataklizmáit: megszólalhattak a túlélők, elmondhatták a maguk igazságait, és vallomásuk nyomán elkezdődhetett a nyilvános szembenézés is.
Noha sok minden történt – erőre kaptak a történeti kutatások, napvilágot látott számos, korábban ismeretlen dokumentum, beszélni lehet(-ett) a Don-kanyari katasztrófáról, mégis úgy látjuk, van még mit tenni.
Megemlékezésként álljanak itt a két hiteles alkotó – Sára Sándor és Csoóri Sándor - és az édesapja révén személyesen is érintett költő, Nagy Gáspár gondolatai:

1979-ben gondoltunk arra: a 2. magyar hadsereg történetét fel kell dolgozni. Kezdetben egy kétrészes dokumentumfilmnek indult, de hát elég gyorsan kitűnt az, hogy két részben ez nem oldható meg. A filmgyár egy ideig tolerálta a nyújtást: először három rész, majd négy rész vagy öt rész. De tovább már nem mehettek. Ekkor kerestük meg a televíziót, koprodukciós tárgyalásokat kezdtünk. Megegyeztünk: tíz rész. Nem akarom most nyújtani a mese fonalát, végül is 25 rész lett. Miért? Mert szerintem minden film egy kaland, egy dokumentumfilm különösen az. És nem lehet előre meghatározni, hogy éppen mikor és hogy tud befejeződni.
Kezdték sugározni a sorozatot. A harmadik vagy a negyedik rész után nagy botrány keletkezett. A botrány tárgya az volt: ábrázolható-e, vagy egyáltalán képernyőre kerülhet-e annak bemutatása, hogy egy magyar karpaszományos őrmester és egy ukrán tanítónő szerelmesek lesznek egymásba. Ráadásul a tanítónő férje kint harcol a fronton! Ez akkora ideológiai robbanást okozott, hogy a sorozat rögtön abba is maradt... Majd adódtak más problémák is. El is kezdték, abba is hagyták, hol az egyesen vetítették, hol a kettesen vetítették. Egy töredékes kép jutott el a nézőkhöz. Aztán abba is maradt a sorozat. A televízió vezetői azt mondották, hogy ekkora, tehát ilyen sokrészes sorozat még a magyar munkásmozgalomról sem készült. Igazuk is volt, valóban nem készült. A sugárzás megszűnt. Tíz éven keresztül mindent megtettünk, megpróbáltunk, erőltettünk, mondván: mégiscsak le kéne egyszer ezt a filmet vetíteni. (Zárójelben jegyzem meg: ugyanaz lett a sorsa különben az ötrészes Pergőtűz c. filmünknek is). A könyvet bezúzták.
Most is késéssel mutatják be, persze. Én azt gondoltam: jó, hát a pártállam idején nem lehetett ezt különböző okok miatt sugározni, akkor most, amikor ez a változás itt megtörtént, akkor most lehet. De hát már két, lassan három év is eltelt addig, amíg a nézők elé kerül ez a film.
Persze az azért nagy dolog - azt is el kell itt mondani -, hogy egyáltalán erre a filmre akkor azt a pénzt meg lehetett szerezni, mert azért 25 rész nem 25 krajcárba került. Nem vagyok benne biztos, hogy ma, bármilyen furcsa, ma, egy ekkora vállalkozáshoz meg tudnánk-e ezt szerezni. De még fontosabb az, hogy azóta, amióta ehhez hozzákezdtünk, eltelt tíz év, és ha az ember megnézi, vagy én megnézem azt a névsort, azt a nyolcvan vagy kilencven embert, nem is tudom pontosan, hányan mondják el a történeteiket, hát abból, sajnos, manapság már nagyon kevesen vannak életben...

Azt hiszem, ahogy Nagy Imrét és vértanú társait újra kihantoltuk és eltemettük, nekünk az egész második világháborús korszakot ugyanígy kell kihantolnunk és újra eltemetnünk. Ezt követeli tőlünk az Új Magyarországban közölt halott magyar katonák több tíz- ezres névsora is. Látom, olvasom a neveket: mindegyik egy-egy elpusztult család és elpusztult jövő-lehetőség. Ennél a névsornál fájdalmasabb olvasmányt lehetetlen elképzelni. De a megrendülés mellett úgyis kell olvasnunk ezt a névsort, mint figyelmeztető parancsolatot. Mert ha egy nép képtelen tisztán emlékezni, képtelen gondolkodni is. Nem tudja meg soha, mi történt vele, és összemosódik benne a hamis áldozat és az igazi áldozat értéke; a tragédia és a balszerencse. Illyés Gyula mondja nagyon okosan: nemcsak a jövőt, a múltat is teremteni kell. Folyton helyre kell tenni, ki kell igazítani. Sajnos, az elmúlt negyven év tömérdek emléket engedett jóvátehetetlenül elpusztulni. Ez a fölismerés akkor rendített meg, amikor már nagyon kevés második világháborús szemtanút tudtunk a felvevőgép lencséje elé leültetni. Ha még egy-két évet késünk, Sára Sándor 25 részben elkészített Krónikája ma nem létezik. A történészek minden bizonnyal kiásták volna az eseményeket igazoló dokumentumokat, és megteremtették volna ennek a háborús időszaknak valódi arcképét, de az igazit soha. Mert más a történelmi igazság, mint az, ahogy az ember végigéli és végigszenvedi a történelmet. A történelmi esszékből és tanulmányokból kimaradnak az idegrendszer katasztrófái, kimarad a gyilkosok hideg tekintete. Íróként sajnálom, sőt röstelkedem is, hogy az elmondhatatlan sok háborús szenvedésből nem született igazi, nagy irodalom. Nem születtek drámák és regények. Holott nagyon sokan teli vagyunk megrázó történetekkel.

Nagy Gáspár: Készül a tavasz

A Pergőtűz című film alkotóinak

Télből kinőve
lehet-e más út?!
Készül a tavasz.
Valahol másutt.

Erdőn keresztül
harkály kopácsol,
gyógyító himnuszt
értünk is ácsol.

Tétova jövőnk
könnyen elejti,
„mit hoz a múlt
Senki se sejti."

Maholnap izzón
fölszáll a légbe
velünk felhőstül
egy sóhajféle.

Bénuló szívek
tavalyi kérgen:
a kések útjait
valahogy értem.

Halott apám még
onnan hazatért,
sírja kizöldülhet
messzi holtakért.

vissza a cikkekhez