Wágner

„…Amikor valami átszakad, áttörik, és valamit sikerül az embernek megértenie önmagából”

Kellemes õszi napsütés ragyogta be a szolnoki szigligeti Színház épületét. A színészöltözõben fogadott Huszárik Kata, aki rendkívül elfoglalt mostanában, hiszen Budapest és Szolnok között ingázik. Fáradtnak látszik, de még így is sugárzik belõle a lendület és az életerõ. Bárkit levesz a lábáról kedvességével és közvetlenségével, ugyanakkor ha kell, karakánul megmondja a véleményét színházról, moziról, médiáról, közönségrõl..

Érezted-e úgy, hogy pályafutásod során valamikor azért élveztél elõnyt, mert édesapád ismert filmrendezõ volt, édesanyád pedig híres színésznõ?

Remélem nem. Arra törekedtem onnantól fogva, hogy elhatároztam, hogy színész leszek, hogy ebbõl ne legyen elõnyöm. Például a felvételire én úgy készültem, hogy anyunak egy verset sem mondtam el pontosan emiatt. Talán a nevemre odafigyelnek jobban, de éppen annyira jelent elõnyt, mint amennyire hátrányt is.

Például azért, mert ezt mindenki megkérdezi tõlem, tehát ez mindenkiben felmerül, hogy én azért tartok itt, mert nekem õk a szüleim.

Ennek több oka is van. Egyrészt én a Katonában nem játszottam annyit, amennyit szerettem volna, és egy színésznek elsõsorban mégiscsak az a dolga, hogy, hogy –teher alatt nõ a pálma- minél többet dolgozzon, minél több dologban kell kipróbálnia magát. Biztos, hogy nehezebb így az élet, mert Budapesten lakom és Szolnokon dolgozom, de vidéken van még inkább olyan színházi légkör, amit én szeretek. Ennek van egy anyagi vonzata is: nagyon kevés a fizetés. Budapesten mindenki rohan a szinkronba, a rádióba, amit lehet elvállal. Ami azt jelenti, hogy nagyon keveset vannak együtt az emberek a próbákon és az elõadásokon kívül. Én nekem meg ez fontos. Miután itt nincs nagyon más, több idõt töltünk együtt, több szó esik színházról, szerepekrõl, munkáról, mint Budapesten.

Ez nem annyira karakterfüggõ, mint inkább elõadásfüggõ. Van olyan elõadás, amely szerencsés csillagzat alatt születik meg, és úgy állnak össze benne a dolgok, akkor azt az ember szereti csinálni. Volt egy pár ilyen darab, tudom mondani Jeles Andrásnak A nevetõ emberét, amiben Deát játszottam, vagy Halász Péterrel egy sorozat, a Hír színház, vagy volt itt Szolnokon a Bömböri, amit Rátóti Zoltán rendezetett, és szintén nagyon szerettük. Ezek nagyon különbözõ szerepek, ezért gondolom, hogy inkább elõadás függvénye.

Úgy hallottam, hogy a Jeles András darabban Dea szerepe nagyon megviselt Téged.

Az egy nagyon nehéz és feszített próbaidõszak volt, de ugyanakkor gyönyörû. Nagyon ritkán van színházban olyan idõszak, amilyen akkor, hogy tíz órától két óráig mindenki ott volt, ha ki volt írva a próbatáblára, ha nem. Egész egyszerûen, mert mindenkinek gyereke volt és mindenki szülte ezt az elõadást, és a szülés egy nagyon szép folyamat, de hát nem mindig mentes a fájdalmaktól és a kínlódásoktól sem.

A szerep is elég nehéz volt, az is megviselt. Én játszottam benne a vak lányt. Nem volt egy vidám darab, ez azért megterheli az embert. Nagyon ritkán van olyan alkalom, amikor az ember teljesen megfeledkezik önmagáról, meg az életérõl. Nekem az volt az a próbaidõszak, amikor rájöttem, hogy gyakorlatilag két hete nem eszem. Nem azért, mert nem voltam éhes, vagy stresszeltem, vagy mert annyira nem volt idõm. Elfelejtettem.

Van olyan szerep, amit szívesen eljátszanál, de még nem volt rá lehetõséged?

Nagyon szeretném eljátszani Sarkadi: Elveszett paradicsomában Mirát. Én ezt mindig elmondom, de soha senki nem osztja rám (-mondja nevetve.) Most már lassan kiöregszem belõle, úgyhogy lassan ideje lesz valami mást kitalálni. Jó lenne Csehovokat játszani. Nagyon szeretem Csehovot, ott azért vannak olyan idõsebb nõi szerepek is, amik inkább az én koromat fedik le. Lassan most már kinövök ebbõl a naiva korból.

Köszönöm, szokták mondani. Ettõl függetlenül van az embernek egy külön fizikai érése, és egy belsõ lelki érése. Én lélekben azt hiszem, hogy…

A legkellemesebb az a csoda. Amikor valami átszakad, áttörik, és az embernek sikerül valamit megértenie önmagából. Akár egy próbán, akár egy elõadáson elõfordulhat. Nem túl sûrû sajnos ez az állapot, de ha megtörténik az életben néhányszor, már azért megéri csinálni. De azért volt egy pár súlyos kudarcélmény is.

Még annak idején a Hír színház kapcsán történt. Egy bõ hónap alatt játszottunk harmincvalahány különbözõ elõadást Halász Péter, az Örs, és Lukács Andor megkapták a Népszabadság következõ napi számának anyagát, és ebbõl írtak egy vázlatot, amit másnap reggel tíz órakor behoztak, kettõig elpróbáltunk, este hétkor pedig bemutattuk. A következõ nap kezdõdött ugyanez egy új darabbal. Nagyon sokat lehetett az alatt az idõ alatt tanulni. Voltak benne egészen kiváló elõadások, de volt egy bár gyenge is, ám azt gondolom, hogy ez természetes ennél a mûfajnál. Nem lehet folyamatosan ugyanazt a színvonalat tartani. Volt egy elõadás, ami borzalmasan rosszul sikerült. Az emberek az elõadás közben felálltak a kamrából, -ami egy pici hely-, és kimentek. Volt, aki hangosan mondta a magáét. Ez nem múlt el nyomtalanul, az ilyen nagyon megviseli az embert, de azt gondolom ugyanakkor, hogy nem hiábavaló a dolog, mert ezt az érzést is meg kell tapasztalni.

A példaképem elsõsorban édesanyám. Õ nem csak mint színész, hanem mint ember is számomra egy példakép. De nagyon sok olyan kollégám van a pályán –ismertek és kevésbé ismertek-, akiktõl nagyon sokat el lehetett és kell is bizony tanulni. Mert tudnak valamit, amit csak kevesen. Nekem ilyen volt még Halász Péter, akitõl nemcsak szakmailag, hanem emberileg is sokat tanultam.

Gondoltál már arra, hogy édesapád nyomdokain belekóstolj a filmrendezésbe is?

Jó lenne, de nagyon nehéz ez most. A színház és a film egyaránt nagyon nehéz idõszakát éli. A színház talán annyiból van szerencsésebb helyzetben, hogy- noha ez is egy drága mûfaj- még mindig olcsóbb, mint a film. Egy filmet elkészíteni iszonyatos pénzbe kerül, és én látom magam körül azokat a diplomás fiatal filmrendezõket, akiknek éveket várniuk arra, hogy egy diplomával a zsebükben elkészíthessék A filmjüket. A pénzt összeszedni pedig annyira nem az én világom. Egyáltalán hova menjen az ember? Most kopogtassak be XY-hoz és mondjam neki: Ne haragudj, adj már egy kis pénzt! Nem tudom, hogy kell ezt csinálni. Ennek ilyen akadályai vannak. Nyílván jó lenne, meg szeretném egyszer kipróbálni, de ezzel nagyon sok színész van így.

Ha megnézed a statisztikai adatokat, hogy hány tévéjáték és hány film született a ’60-as, ’70-es években, és mennyi születik most, akkor azt látod, hogy tévéjáték most szinte semmi, míg a ’60-as, ’70-es években készült mondjuk 60-70. Ehhez képest ez mint mûfaj gyakorlatilag megszûnt létezni. Mozifilm van, mondjuk az sem annyi, amennyi volt, legfeljebb 6-7. nincs. Nincs rá pénz, nem lehet rá összeszedni, nem kap támogatást. A színháznál is ugyanez a probléma.

Gondolod, hogy megváltoztak az igények, más irányba fordult az emberek érdeklõdése?

Én nem hiszem, hogy megváltoztak az igények. Ha az embereknek egy kicsit komolyabbat és nívósabbat adna a tévé, akkor az emberek azt néznék. Itt van egy nagyon komoly felelõssége a médiának, mert gyakorlatilag kinevel újabb és újabb nemzedékeket. És nem mindegy, ugyanúgy ahogy, mint ahogy egy kisgyereknél se mindegy, hogy féléves korától pacalpörkölttel eteted, vagy pedig megpróbálsz odafigyelni, hogy kapjon zöldséget és vitamint. Ugyanúgy nem mindegy a embereknek sem, hogy mit kapnak. Azt gondolom, hogy most nem errefelé tart a dolog. Sokszor azt érzem, mintha egymás alá mennének a tévécsatornák.

Keveset írnak Rólad az újságok. Nem bánod, hogy nem vagy jobban középpontban?

Volt egy olyan idõszaka az életemnek, fõleg a Hyppolit után, amikor gyakorlatilag megállás nélkül cikkeztek rólam. Nem volt az sem reális. A Hyppolit egy közönségfilm volt, és azt gondolom, hogy szükség van erre is, kell, hogy olyan filmek is szülessenek, mint a Hyppolit. Nem gondolom, hogy ez egy nagy film, de van annyira jó, mint egy csomó amerikai film, amit behoznak, és örüljük neki, hogy van egy-egy olyan magyar film, amiben az emberek a magyar színészeket nézik. Az életemben volt egy pár olyan film, meg volt egy pár olyan színházi munka is, amiben lényegesen többet tettem le az asztalra szakmailag, amire oda se figyelt senki. Erre odafigyeltek, és akkor írtak rólam. Minden ilyen dolog idõszakos, és azt akkor is tudtam, amikor írtak, és most is tudom, amikor nem írnak annyit. Viszonylag kevés olyan cikk jelent meg velem kapcsolatban, amire azt mondtam volna egyértelmûen, hogy na, ennek van értelme. Mert amikor már csak azért írnak, hogy írjanak rólam, és arról, hogy pizsamában alszom-e vagy hálóingben, vagy hogy melyik a kedvenc Huszárik Kata

ételem. Érdekel ez valakit? A magazinokban sem az érdekli a embereket, hogy melyik a kedvenc étele, és milyen a hálóinge, hanem a pletykák, meg hogy ki kivel van, kivel nincs, szakított, összejött.. A magánélete mindig érdekes azoknak az embereknek, akik elõtérben vannak. Ez alkati kérdés, én errõl nem szeretek beszélni. Arról beszélek szívesen, ami nekem fontos. Az ember azt adja magából, amit fontosnak tart, amit lényegesnek tart átadni.

Az egyik kereskedelmi csatornán láthattunk Téged egy fõzõmûsorban sürögni-forogni. Nem értek támadások amiatt, hogy egy ilyen jellegû mûsort is elvállaltál?

Nyílván az ideális az volna, hogyha egy színész keresne annyit a színházi munkájával, hogy ne kéne mást csinálnia. Ez jelen pillanatban nincs így. Mindenkinek magában kell megszabnia egy határt, hogy mit csinálok még meg, és mi az, amit nem vállalok már el. Én nem szeretem ezt a fene nagy arisztokráciát, ha azt mondják, hogy jajj, ez egy színész, aki mûsort vezet és ez degradáló rá nézve. Szerintem nem az. Én nem hiszek abban, hogy az egyik munka kevésbé volna méltóságteljes, mint a másik. Én nem hiszem azt, hogy egy mûsorvezetõ alacsonyabb rangban van, mint egy színész, vagy hogy egy pék alacsonyabb rangban van, mint egy mûsorvezetõ. Ha egy pék jó kenyeret süt, akkor én azt többre tartom, mint egy egyetemi tanárt, aki rosszul végzi a dolgát. A minõség határozza meg a dolgot. Nyílván itt vannak ízlésbeli kérdések, számomra is megvan a határ, amit biztosan nem csinálnék. Nem azért, mert méltóságon alulinak tartom, hanem azért, mert nem egyezik a hitemmel és az ízlésemmel.

Tömeghülyítõ dolgokat nem szeretnék csinálni. Szerintem mindenki pontosan tudja, hogy mirõl beszélek. Nem akarok ugyanis megbántani senkit, hiszen mindenkiben megvan az a határ, amit elvállal, és mi, amit nem. Én az alá a határ alá nem szeretnék menni, de az én vagyok.