|
Kedves
érettségizõ diákok! „Au
revoir, pas adieu!” – mondja a francia, ami annyit
tesz:
„Viszontlátásra!”,
és
nem „Isten veled”! Így
köszönünk el
mi is, remélve, hogy nem örökre
búcsúzunk. Köszönetünk
és elköszönésünk
gesztusaként
áll itt az alábbi
gyönyörû
Hrabal-írás.
Olvassátok „nyitott szemmel”
és
értsétek belõle a mi
szeretetünket is,
mellyel
visszavárunk benneteket! F.E.
– L.Gy. Bohumil
Hrabal: Hogyan
érettségiztem Az érettségit, amely az érettségi bizonyítvány kiosztásával és érettségi bankettel és gratulációkkal és nagy családi örömmel ért véget, mintha az érettségi igaziból jelentene valamit, hát ezt az érettségit én 1934-ben tettem le, tehát két év késéssel, mert két évvel meghosszabbítottam az ifjúságomat, mivelhogy összesen kétszer megbuktam. Egyszer elsõben hat szekundával, másodszor, negyedikben néggyel. Az a megkésett érettségi, mint ahogy egyébként az egész iskola, ugyanaz volt számomra, mint mikor a vonat berobog az alagútba Emlékszem még szmokingot is varrattak nekem, abban az évben kánikula volt az érettségi idején, és a keményített ingmell meg társasági fekete öltözet fekete szövete a rettenet minden verejtékét a homlokomra kergette, és szemöldökömrõl hallható és látható izzadságcseppek csurogtak, úgyhogy azon a borzalmas délelõttön mindvégig az volt az érzésem, hogy egy fényárban úszó kristálycsillár van a fejembe húzva, ami csak fokozta zavarodottságomat és iszonyatomat attól, hogy félelmemben még azt a keveset is elfelejtem, amit úgy-ahogy kapiskáltam, tudatlanságom szilárd, szoros páncéljába zárva. Emlékszem, hogy az érettségi bizottság majd’ minden kérdésére olyan zagyva választ adtam, hogy a bíróság elé citált néma kürtöshöz hasonlítottam. A szanaszét dobált alkatrészekbõl ezt-azt összeállítani mindig gyerekjáték volt számomra. Ám az érettségin, amikor ideges mozdulatokkal minduntalan a homlokomról csepegõ verejtéket kellett félrefröccsentenem, csak úgy tudtam összerakni a Bunsen-égõt, hogy a többi érettségizõ kézzel-lábbal mutogatott a padokból. Így aztán az én egész érettségi vizsgám izzó vas a múltamban, amivel bármikor megégethetem magam. Mert én, aki rendszeresen elégségest meg közepest kaptam magaviseletbõl, hagytam, hogy elcsüggesszen, megtizedeljen, megnyomorítson, tönkretegyen, felõröljön a rettegés és iszonyat attól, amin azelõtt nevettem, amit elbagatellizáltam. Ah, még most is mennyire restelkedem, amikor látom magamat abban a szmokingban, verejtéktõl gyöngyözõ homlokkal, látom elgyötört ábrázatomat, ami minden tanáromnak, minden osztálytársamnak szemet szúrt…de legjobban engem taglózott le, engem, aki ilyen kínos helyzetben láttam magam! És szmokingban! Ráadásul, amikor már sziklaszilárdan meg voltam gyõzõdve róla, hogy megbuktam, azok között olvastak fel, akik letették az érettségit. De még inkább átéltem-átéreztem éretlenségemet, amikor mindenki gratulált nekem, amikor a szemembe néztek, a tanárok, az érettségi bizottság elnöke, amikor kezet fogtak velem, és megköszönték azt, amit nem is adtam elõ, és mégis mindannyian úgy tettek, mintha ezzel az érettségi bizonyítvánnyal kiléphetnék a gyakorlati életbe vagy egyetemre mehetnék. Most, az évek távolából másmilyen érettségiken merengek, most az a fajta érettség jár az eszemben, amit talán már kisfiúként elértem, amikor a folyosón ültem egy bõröndön, és egy gyufásdobozt szemléltem figyelmesen, amin egy Maticás címke volt, és azon a címkén egy nõ képe, aki karjában egy kisgyereket tartott, aki ugyanazt a Maticás gyufásdobozt fogta a kezében, és azon a parányi dobozon egy sokkal kisebb kép volt a nõrõl, aki egy még kisebb gyereket tartott a karjában, a gyerek meg egy még kisebb Maticás gyufát szorongatott, egyre kisebbedõ, a végtelenségig zsugorodó gyufásdobozt. Lehet, hogy akkor is kitûnõre érettségiztem, amikor Wanda kisasszony , az a vöröshajú hegedûslány a The Fascination-t játszotta, és bõre selymesfehér volt, mint a habkõ, szeme zöld, és orrocskáján néhány szeplõ virított – és abban a szempárban nemcsak a nõi szépség, hanem általában a szépség legeslegmélyére hatoltam. Ezen az érettségin, a felnõtté válás ilyetén vizsgáin gyakran merengek mostanában , azokon a furcsa találkozásokon a szépséggel és a teljes gondolattal, amelyben olyasminek az érzését tapasztalom meg, ami több nálam, ami fölöttem és mégis bennem van. Egyszer egy szép, de elgyötört ember aprócska zsebtükröt ajándékozott nekem, és a fülembe súgta, hogy ebbe a tükröcskébe nézett bele az édesanyja utoljára a halála elõtt. Mostanában erre, az érettségik érettségijére gondolok a legtöbbet, hogy vajon a halálom elõtt néhány másodperccel képes leszek-e szemügyre venni magamat, és hogy tükrömbe pillantva képes leszek-e testben-lélekben felismerni az igazságot, pont úgy, mint ahogy tavaly abban a kritikus helyzetben képesek voltunk belenézni a rémisztõ tükörbe, és azzal a tekintettel mindenünket feltenni arra, hogy igazságunk él és élni fog, ahhoz a megnyerõ és tragikus fiatalemberhez hasonlatosan, aki addig hirdette a hatékony felebaráti szeretetet, míg pénteken megfeszítették érte, ám szombaton feltámadott a halottaiból, és száznyolcvan tonna húzóerejével, Atlasz rakéta gyanánt szállt a mennybe, ahol mindmáig az õ igazsága uralkodik. |