|
Kedves
Filmklubosok!
Boldog,
meghitt, békés Karácsonyt
és örömökkel teli, filmekben
gazdag Új évet kívánunk
Mindnyájatoknak! Fogadjátok
szeretettel az alábbi novellát, amely
Lázár Ervin Csillagmajor
című kötetéből való
és híven tolmácsolja az ünnep
üzenetét.
A
novellával egyúttal tisztelegni
szeretnénk a nagy író és
mesemondó előtt, akinek halálát
megrendüléssel és
fájdalommal vettük tudomásul
(és akit januárban láttunk volna
vendégül A
porcelánbaba vetítésén).
Lázár
Ervin: Az asszony
Azon
a télen nem akart megjönni a
hó, néhány héttel
karácsony előtt még feketében, fagyott
göröngyöket
didergetett a táj. Ebből a
sötétségből jött elő az
asszony, csecsemő fiát a
melléhez szorította. Nem tudni, merről
jött, azt sem, mennyi ideje állhatott
kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.
–
Az istenért, jöjjön be, hiszen
megfagy – mondta neki anyám.
Az
asszony nem mozdult, szemét
szüleimre emelte, és csendesen így
szólt:
–
Engem üldöznek.
–
Egy nőt? Csecsemővel? Miért? –
kérdezte apám.
Anyám
szelíden megfogta a karját.
–
Jöjjön már be.
–
Nem követtem el semmi rosszat –
mondta az asszony, de még mindig nem indult
befelé. – Azt mondták, aki
segít
rajtam, azt is nagyon megbüntetik.
–
Jöjjön csak be.
Nagyon
szép asszony volt.
Levetette furcsa aranyszegélyű, világos
köpenyét, kibontotta a
pólyából
kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A
kisgyerek ránk nevetett, fogatlan,
bölcs nevetéssel.
–
Csak karácsonyig. Karácsonykor
már lesz hova mennünk – mondta az
asszony. Anyám ránk nézett.
–
Gyerekek, senkinek se mondjátok
meg, hogy a néni nálunk van!
Megértettétek?
–
Nem azért, mintha bárkitől
tartani kellene – mondta apám –, itt
Rácpácegresen nincs senki, aki
elárulna bennünket.
De biztos, ami biztos.
Tudom,
akkor mindannyian Bederik
Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott
Rácpácegresen, de itt
ólálkodott mindig
a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy
erdőkerülőféle volt.
Lelövöldözte a
határba tévedt kutyáinkat,
megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő
asszonyokat.
Igen,
őtőle félni kellett.
Pedig
mióta az asszony a
gyerekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt
körülöttünk, s azután,
hogy a
hirdetményt felolvasták, egészen
elszemtelenedett.
A
katonák terepszínű dzsippel
érkeztek, addig nyomták a dudát,
amíg mindenki előszállingózott a
házakból. Egy
katona fölállt, ordítva olvasott. Egy
nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja,
köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a
helyszínen agyonlövik, házát
porig rombolják.
Fagyott
szívvel álltunk,
kutatnak-e? De nem, odébbálltak. Csak Bederik
Duri nem állt odébb, sőt
megindult a házunk felé.
–
Ha akarja, most rögtön elmegyek
– mondta az asszony apámnak. – A kerten
át, nem veszi észre senki.
–
Nem megy sehova! Öt nap múlva
karácsony, addig ki kell bírnunk.
Bújjanak el!
Bederik
Duri estig ott ült.
Fülelt, gyereksírásra lesett.
Azt
aztán leshette! Mert alighogy
kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint,
a gazdasági épületek
takarásában megjelent Jósvai Jancsi.
Addig integetett anyámnak, amíg észre
nem
vette.
–
Mit akar, János?
–
Az asszony meg a gyerek miatt…
–
Milyen asszony? – rebbent meg
anyám.
–
Ne tessék félni, tud róla az
egész puszta… Amíg ez itt ül,
jobb helyük lenne nálunk. A kerten át
észrevétlenül
átjöhetnek.
Így
került az asszony a
gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri
körülöttük kezdett
szaglászni,
átmentették őket az Alsóház
családjaihoz, aztán a
Fölsőházba került, majd
vissza a középsőbe, nem volt
Rácpácegresen egyetlen család sem,
amely nem
bújtatta volna, ha csak fél
órára is.
Eljött
a karácsony, a lányok
ezüstpapírral borított diót,
cérnára fűzött pattogatott
kukoricát aggattak a
fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már
újra nálunk volt.
–
Sötétedés után a
pálfai
Öreghegy alatt várnak rám.
Apám
befogta a lovakat, és a
biztonság kedvéért nagy
kerülővel, a Sió fölötti erdők
között vitte az asszonyt
meg a fiát a megbeszélt helyre. Még
kicsit mosolygott is magán, túlzás ez
az
óvatosság, ki kóricálna
szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony
kóricált. Előlépett a fák
közül Bederik Duri.
–
Állj! Kit visz maga?
Apám
nem válaszolt, a lovak közé
csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég
gyorsan, hogy Bederik Duri ne
tudja elkapni az asszony aranyszegélyű
köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan
lobogtatta.
Vágtázva
értek az Öreghegy alá,
valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony
sebtében búcsúzott,
átszállt, a könnyű
parasztszekér elzörgött vele a sűrű
éjszakába.
Apám
megfordította a lovakat,
hazaindult. Most az országúton, egyenesen. Amikor
a Paphegy tövébe ért, az út
menti bokrok mögül ijesztő nevetés
harsant. Apám tudta, hogy ki az, és
szívszorongva nézte, ahogy a fagyos
sötétségben
ballangkórókat hömbölget a
szél.
Másnap
hajnalban fölbolydult
Rácpácegres. Jönnek. Ki hozta a
hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, bogy
egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal
rombolják le a házakat. Bederik Duri
nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt
jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű,
kék köpeny.
Egy
darabig hihettük, hogy csak
ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a
homályból, kibontotta a
lőrinci úton vonuló sereget is, igen,
jönnek, fegyverrel, lánctalpas
monstrummal, végünk van, véged van,
Rácpácegres. Menekültünk volna,
az
asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már
valaki jött vissza a magtár felől,
nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt,
láthatta: mint a szögesdrót
tüskéi az
őrszemek szuronyai, körös-körül, a
ráadási úttól a Paphegyen
át a Vitéz-tanyáig
mindenütt katonák,
körülzártak bennünket.
Ki
lehet ez az asszony meg ez a
gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik?
A
batyuk a lábak mellé estek,
hátráltunk, összetorlódtunk,
mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa
alatt. A monstrum már a Kissarok felé
dübörgött, hallottuk a
kérlelhetetlen hangot,
már idevillant Bederik Duri kezéből a
kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott:
–
Oda nézz!
A
házak körvonalai megbomlottak,
mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett
köd, hiszen minden mást
élesen lehetett látni, idelátszott az
Erzsébet-domb fenyőfája, a lőrinci
torony. A házak mégis elmosódtak,
tűnékenyen lebegtek, mint forró nyarakon az
utak fölött a délibáb,
újabb kiáltás, a kezem, a kezem,
idenézz, a kezem. Tényleg,
mintha elpárállana a testünk,
áttetsző lesz a kezünk, megfakul a
ruhánk, egy
pillanatra látom a mellettem levők testén
át a dombokat, aztán már csak a
dombok, a fák. A házak és az emberek,
mint a pára, nincsenek, üres pusztaság
Rácpácegres helye… de mégis
itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám
kezét, a
hátam mögött szuszog a húgom.
A
had hökkenten áll az üresség
közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a
fejét, itt volt, itt van, itt kell
neki lennie, a páncélosról
leszáll egy tisztféle, Bederik Duri kapkodva
mutogat, lobog a kezében az aranyszegélyű,
kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik
Duri vállára sújt vele,
aztán az arcába. Itt meg,
miköztünk, valaki hangosan
fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem
lehet visszatartani a kárörvendő
hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked,
áruló gazember. Most már
a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve
rohangál a körben, szinte sajnálja
már
az ember.
A
katonák sorokba rendeződnek, a
páncélos megfordul, mennek dolguk
végezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó,
a földön. Amikor a katonák már
látótávolon túl vannak,
föláll, az arcán
gyűlölet, rázza az öklét az
égre, a katonákra, ránk,
belőlünk meg,
láthatatlanokból, föltör,
fölszárnyal a felszabadult nevetés,
Bederik Duri
rémülten rohan át a földeken,
egyre messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy
szélűzte ballangkóró.
Halvány
vibrálás, helyükre
sűrűsödnek a házak, fölködlik a
kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk,
világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre
várt volna, nagy pelyhekben,
mint a kegyelem, hullani kezd a hó.
vissza a cikkekhez
|
|